Képviselőházi napló, 1935. VI. kötet • 1936. február 26. - 1936. március 30.

Ülésnapok - 1935-98

48 Âz országgyűlés képviselőházának 98. nemcsak a kézügyességükről, hanem anteiligen- | ciájukról és szakértelmükről is tegyenek tanú- ' ságot; vagyis ne a minimumot, hanem a maxi­mumot tanúsítsák, amit egy ilyen mesternek tanúsítania lehet. Ezzel bizonyos ambíciót lehet önteni a haladnivágyó iparosokba, mint ahogy a régi időben is a mestervizsga letétele ambí­ció kérdése volt és nem volt mindenki olyan könnyen mester, hanem előbb le kellett tennie a mestervizsgát. Ezt a szép címet ne dobjuk csak úgy oda, mert különben ez olyan ingyen ajándékozott cím lesz. Vannak olyan iparosok, akik a maguk iparában művészi magaslatokig tudnak felemelkedni, akiket csak azért nem hívunk művészeknek, mert ipari tárgyakat ál­lítanak elő. Ezek érdemlik meg azt, hogy a jövőben mesterek legyenek. Az iparosok kí­vánságának adok visszhangot, t. iparügyi mi­niszter úr, amikor azt a kívánságot fejezem ki, hogy méltóztassék ezt az úgynevezett mes­tervizsgát _ visszaadni annak a gondolatnak, amelynek jegyében annakidején megfogamzott. Ha már mester valaki, akkor legyen mester. (Ügy van! Ügy van!) Ha én egy mesterhez fordulok, akkor tudjam azt, hogy az az ember abban az iparágban kitűnik, kiválik és min­den vonatkozásban megbízható. A 12. §-ban szintén van egy veszélyes rész, ezt megint kifogásolni vagyok kénytelen, mert ennek alapján az engedélyhez kötött iparokat zárt számra méltóztatik korlátozni. En semmi­féle numerus claususnak nem tudok hívévé leni. Láttunk már, tudniillik, egy példát, 1920­ban volt már numerus clausus és tessék széjjel­nézni, tele vagyunk állástalan diplomásokkal éppúgy, mint anélkül lettünk volna. Azzal a különbséggel, hogy az állástalanok közöt,t eset­leg akad olyan tehetséges, aki ha annakidején a szabad érvényesülés terére léphetett volna, ma talán az ország vezető egyéniségei között volna. Kétségtelen ugyanis, hogy a tudás és szakértelem sem korral, sem más efféle, ki­zárólag szellemi képességtől különálló adott­sággal nem zavarható össze. (Zaj a balközépen. — Felkiáltások: Halljuk! Halljuk!) Általában szomorú,.hogy a numerus clausus kérdését mindig tágítjuk. Tisztviselő nem le­het valaki, mert csak bizonyos számú tiszt­viselő van. Ëppen a múltkor hallottuk, hogy az ügyvédeknél is numerus claususról kezde­nek beszélni, az orvosoknál valószínűleg szin­tén erről lesz szó, ugyanígy a mérnököknél is. Most jönnek az iparosok. Minél több helyen vezetjük be a numerus clausust, annál több helyen fog elviselhetetlen állapotot teremteni. Mert aki valahonnan kintreked, az átmegy egy másik szabad pályára, vagyis az az utolsó foglalkozási ág, amely legutoljára lesz szabad foglalkozás, száz és százezer emberrel lesz el­öntve, tudniillik olyanokkal, akik a zárt szám folytán máshova már nem mehetnek be. A vége az lesz, hogy az is megcsinálja a numerus^ elausust és akkor azt fogjuk látni, hogy rengeteg ember fog itt állni a társada­lomiban, aki sehova a világon nem tud menni. Hiába, van valakinek például pompás ügyvédi tehetsége, vagy orvosi képessége, nem mehet ügyvédnek, vagy orvosnak, kénytelen elmenni — mondjuk — kárpitosnak, mert iá kárpitos szakmában van még egy hely. Vagy hiába akar valaki kárpitos lenni, pedig szeretne az lenni, kénytelen elmenni patkócsinálónak, mert ott van egy hely. Szóvial tele lesz az élet kontárok­kal, senki sem az lesz, ami szeretne és tudna lenni, hanem amibe beleszorítja az élet. (Bor­ülése 1936 február 27-én, csütörtökön. nemisza Géza iparügyi miniszter: Ez csak az engedélyhez kötött iparokra vonatkozik!) Mé­lyen tisztelt miniszter úr, azt mondom, nem szeretem, ha tágítják ezeket az intézkedéseket, mert ma az egyik, holnap a másik, holnapután a harmadik szakma jön sorba. Az a veszély fe­nyeget t. i., hogy nemsokára elérkezünk lahhoz az időhöz, amikor esetleg az iparigazolványos iparosok is kérni fogják majd, hogy csináljunk zárt számot, mert az kétségtelen, hogy akik benne vannak, azoknak jó. Ez kétségtelenül önző jelenség iá társadalomban. Ha vesszük sa­ját magunkat, az ügyvédeket, nekünk is jó lenne a zárt szám, de az ember mégis valahogy el­képzeli, hogy gyermeke van, unokája lesz, te­hát kicsit gondol a jövőre is és egyáltalában nemzetpolitikai szempont diktálja azt, hogy a megélhetési lehetőségeket ilyen mesterséges korlátokkal ne akadályozzuk. Itt van egy másik pont, a 14. §-)ban, a reál­iparjogok kérdése. (Rassay Károly: Második félidő 5:0 az ellenzék javára! — Derültség.) Kénytelen vagyok ezt a panaszt is ellenezni, mert nagyon veszedelmes precedenst látok ben­ne. Nem hiszem, hogy a t. kormány szeretné megcsinálni ezt a precedenst. Tudniillik két­ségtelen, hogy a reáljog olyan jog, amely ta­gadhatatlanul megvolt^ amely tagadhatatlanul keletkezett, akár ajándékozás, akár vétel útján, de megvolt. Hiszen törvényhelyek vannak, ame­lyek ezt kimondják. Például iá 721/1926. sz. ke­reskedelemügyi miniszteri rendelet azt mondja, hogy a reáljog oszthatatlan vagyonjog. Az 1884:XVII. te., de — mondok egészen újat — az 1922 :XII. te. is a reál jogokról beszél és azt mondja a. törvény, hogy a reáljogok épségben maradnak. A törvényjavaslat indokolása erre­vonatkozólag azt mondja, hogy r a reáljogot, minthogy az csak megváltás útján, a tulajdo­nosok kártalanítása mellett volna megváltható, ez pedig az államkincstárra nagy terhet ró, mindenesetre fenn kell tartani. Tehát van egy 1922-es törvényünk, amely megállapítja azt, hogy ez tényleg oszthatatlan vagyoni jog, meg­állapítja azt, hogy fenn kell tartani. Méltóztassék elképzelni, hová jutunk a jog­biztonsággal, ha egy 1922-es magyar törvényben kimondjuk azt, hogy a reál jogot fenn kell tar­tani, ez egy jog, ez biztos valami, amire épít­hetünk, 1936-ban pedig azt mondjuk, hogy semmi az egész. Elképzelhető, hogy voltak em­berek 1922-ben, akik éppen ennek a magyar törvénynek alapján vettek reáljogot. Megtörtén­hetett, hogy valaki 50.000 pengőért vett magának reáljogot; azt mondta, hogy itt van a törvény, ez biztos, a törvény csak szentírás, a törvény­nyel nem dobálózhatunk, mint egy labdával. Végtelenül veszedelmes precedens ez. A reál­jog ép olyan jog, mint a hitbizományi jog; pontosan ugyanaz, vették vagy kapták, mind­egy, ezt lehetet adni, venni, ezt lehetett örö­kölni. Amint nem lehet tehát elvenni a hitbi­zományomat, amint nem lehet elvenni a há­zamat, földemet, amelyet a hetevenedik öreg­apám vásárolt, nem lehet elvenni azért, mert azt az ősöm szerezte, éppen úgy addig, míg a magántulajdon elve alapján állunk, — már pedig kétségtelen, hogy annak alapján állunk — ezt a reáljogot egyszerűen, simán, sundán­bundán nem lehet kivágni a törvénytárból. Abban van t. i. a peroedens, hogy egy magyar törvényt így, ezen a módon szőrén-szálán egy­szerűen félrerúgunk egész jogrendszerünknek súlyos megtiprása árán. Ez végtelenül vesze­delmes valami, mert jönnek majd idők, — ezt

Next

/
Oldalképek
Tartalom