Képviselőházi napló, 1935. VI. kötet • 1936. február 26. - 1936. március 30.

Ülésnapok - 1935-109

Az országgyűlés képviselőházának 109. ülése 1986 március 18-án, szerdán. 367 lyát borítanák fel és egyáltalában az egész magyar gazdasági életet alapjában rendíthetnék meg. Mert nem elég, hogy csak: földet adjunk annak a nincstelennek, hanem felszerelést is kellene számára vásárolni, azonkívül egyévi forgótőkét is kellene adni. Belátják t. [képviselőtársaim is, hogy ez lehetetlen vokia. A másik eset volna az, hogy tisztán adósságra adjuk a földet és ne követeljünk bizonyos százalékot készpénzben. TTgy járnánk ebben az esetben, mint jártunk 1920-.ban. Egy-két évre segítenénk az embereken, de végeredményben visszasüllyesztenénk őket abba a proletársorba, amelyből kiemeltük őket. (Ügy van! jobb felöl.) Bs a kormány önmagával is ellentétbe ikerülne, hiszen a kormány nemrégiben hozta a gazdavédelmi rendeletet és ott igen helyesen megállapította, — szerény véleményem szerint talán kissé túlmagasan — hogy a kataszteri tiszta jövedelemnek negyvenszeres szorzatai az a maximum, amely felett lévő terhet a föld már nem bírná el, míg ebben az esetben, ha adósságra adnánk a földet, 50—70-szeres megterhelés lenne. A gazda semmiesetre sem boldogulhatna, tönkretennék az adósságok és nem tarthatná meg földjét. Szerintem a javaslat legnagyobb érdeme az, hogy a kormány nem arra törekszik, hogy momentán nyugalmat teremtsen, (Dulin Jenő: Pedig arra kellene törekednie!) hogy az embereknek betömje a száját, hanem évtizedeikre előre gondoskodik, hogy az, akinek a földet juttatja, meg is élhessen, a földet megtarthassa és egészséges exiszteneia válhasson belőle. En elismerem azt, hogy a mezőgazdasági munkások helyzetén segíteni kell. (Ügy van! jobbfelől.) Azt hiszem, nem kell itt magyaráznom,, hogy mik az eszközök. A végső javulást csakis a mezőgazdasági termelés rentabilitásától várhatjuk,, attól, ha minden gazda intenzíven tudja megmívelni a maga birtokát és munkaalkalmat adhat a munkásnak. Addig pedig igenis kötelessége a kormánynak, hogy közmunkákról gondoskodjék. Nagyon jól tudják azt képviselőtársaim, hogy az öntözési előkészítő munkálatok, az Alföld fásítása mind olyan munkaalkalmak, amelyekkel a kormány a megélhetést remélhetőleg, legalább is szűkös mértékben, biztosítja. Most, amikor leszögeztem azt, hogy ez a javaslat tényleg nem oldja meg, mert nem oldhatja meg a munkanélküliek kérdését, akkor viszont a leghatározottabban tagadásba veszem azt, mintha ez a javaslat, vagy ennek a törvényjavaslatnak végrehajtása a munkások helyzetét súlyosabbá tenné. Engedjék meg t. képviselőtársaim, hogy ezt igyekezzem megmagyarázni. Bethlen István képviselőtársam egy számítást olvasott fel, pontosan kiszámította, hogy a földreform végrehajtása következtében hány és Eány ember válik munkanélkülivé. Ilyen számítást tényleg lehet tenni, ki lehet számítani, hogy ennyi és ennyi hold kerül kiosztásra, hogy X holdra jut egy munkás, tehát ennyi és ennyi munkásnak lesz kevesebb munkaalkalma. De valójában nem így áll a dolog. Én nemcsak azokra az intézkedésekre célzok, amelyek a birtokosokat több munkás tartására serkentik, amely intézkedések benne vannak a javaslatban, azokra az intézkedésekre, amelyek a mezőgazdasági cselédeket a telepítési alapból kölcsönök nyújtásával kisbérletekhez juttatják, hanem más tényezőkre is, amelyek tulajdonképpen nem függenek össze szorosan a javas KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ. VI. lattal. Nemcsak azzal van összefüggésben a munkások létszáma, hogy milyen nagy a föld, hanem azzal is, hogy intenzíven, vagy extenzíven kezelik-e azt a földet. Igen t. képviselőtársaim, gondolják meg, hogy az a birtokos, akinek birtoka egy részét igénybe veszik és azért készpénzt kap, szerény véleményem szerint nem valami birtokonkívüli vállalkozásba fogja azt a pénzt fektetni, hanem elsősorban saját gazdaságába. És manapság, amikor a birtokosok egy része azért nem kezelheti birtokát úgy, amint szeretné, mert adósságokkal küzd, a másik része pedig azért, mert nem jut hitelhez — ez a pénz mindenesetre az üzemtőkét fogja gyarapítani és a gazdaság intenzitását fogja emelni. Azonkívül, t. képviselőtársaim, az is fennforog, hogy a 3—5 holdas kisgazda, akiből 15 holdas kisgazda lesz, amikor a saját erejét a maga földjén tudja majd kihasználni, nem megy többé a munkáspiacra és nem fog a munkásoknak a munkaszerzésnél konkurrenciát csinálni. Azok után, amiket az előbb elmondottam, magatol értetődik, hogy azt az intézkedést is helyeselnem kell, hogy a javaslat a birtokszerzest feltételhez köti és csak annak ad birtokot, aki addig is hivatásszerűen foglalkozott mezőgazdasággal, aki tehát kellő szakértelemmel rendelkezik. Itt azt is meg kell állapítanom, hogy bármilyen közel állnak a szívemhez azok a különös méltánylást érdemlő kategóriák — a vitézek, a hadirokkantak és frontharcosok — éppen az o erdekükben elkerülhetetlennek tartom, hogy ezeknek a feltételeknek megfeleljenek és KkííSy.í birtok vételárának bizonyos százalékát toluk is megköveteljük. Isten őrizzen attól, hogy a múlt hibái megismétlődjenek és bekövetkezzék például az, ami sok esetben megtörtént, hogy egy vitézaltiszt, akinek megvolt a biztos állása, a biztos elhelyezkedése, otthagyta a pályáját, beült egy drága pénzen megvett vitézi telekbe és ma gondokkal küzd, alig van megélhetése. Mi ilyen módon nem akarunk a bajtársakon segíteni. Ha azonban egyenlő feltételek mellett, kellő szakértelem és anyagi eszközök jelenléteben bizonyos kategóriák között különbséget teszünk, akkor igenis nagyon helyes és nagyon indokolt, hogy megkülönböztessük a vitézeket, a hadirokkantadat és a frontharcosokat. Most nem akarok itt szentimentális húrokat pengetni és különben is az az érzésem, hogy nem egészen ízléses dolog, ha önmagunkat magasztaljuk, egyet azonban a leghatározottabban le kell szögeznem: tiltakozom az ellen a beállítás ellen, mintha a magyar katona azért küzdött volna hősiesen a fronton, mert neki azért a hősiességért vagy kitartásért földet, vagy mást ígértek volna. (Dulin Jenő: Ezt nem mondja senki!) Igenis mondják, igen t. képviselőtársam! De ez nem így van. Mi a fronton minden feltétel nélkül, kötelességtudásból, a haza iránti szeretetünkből teljesítettük kötelességünket. De azt hiszem, nem kell önhittség vagy túlságos érzékenykedés ahhoz, ha megállapítjuk, hogy bizony az elmúlt évtizedben érdemtelenül nagyon mostohán bántak el velünk, mégpedig akkor, amikor az anyagi lehetőségek igazán megvoltak. Mi idestova már veteránok leszünk, az idő elmúlik felettünk és állítom, hogy ha a Gömböskormány nem jött volna, akkor arra a sorsra jutottunk volna, mint azok a 48-as honvédek, akikről azt olvastuk, hogy ennyi és ennyi láda szivarvéget küldtek nekik. (Ügy van! a jobb-