Képviselőházi napló, 1935. VI. kötet • 1936. február 26. - 1936. március 30.

Ülésnapok - 1935-106

Az országgyűlés képviselőházának 106. ülése 1936 március 12-én, csütörtökön. 273 vezni a iszétramibolt népjóléti minisztériumot, ha pedig ezt bármiféle presztizs-okokból nem akarják, akkor (bármilyen (más elnevezés alatt teremtsék meg újra azt az önálló anlniszteriu«niot, amely a népegészségügy kérdéseit saját feladatkörének tekintve, azokkal önállóan foglalkozzék. A népjóléti minisztérium feloszlatása tipikus példája volt a kanapé kidobásnak, hiszen egy fillérrel nem könnyebbült meg az állam budgetje, egyetlen személlyel nem lett kevesebb az el tar tandók száma, még a portás is megmaradt, úgyhogy tulajdonképpen csak a népjóléti minisztérium címe tűnt el és a feladatköre degradálódott a belügyminiszteriuimnafe egyébként meglehetősen megduzzadt feladat- és ügykörében egy harmadrangú vagy talán tizedrangú ügykörré. Pedig a mi megítélésünk szerint a népjólét és egészségügy van olyan fontos, mint a honvédelem» inert hiszen a nép egészségügye, a tömegek egészisége önimagában véve honvédelmet jelent; van olyan fontos, mint a pénzügyminisztérium, mert hiszen a tömeg egészsége, munkaképessége adózó alanyokat jelent; van olyan fontos, mint az ipari, kereskedelemügyi és földmvelésügyi minisztérium, mert osak az egészséges cumber adhatja azt a munkáskezet, amelyen az ipar, a kereskedelem és a földmívelésügy felépül, Ez az első feltétele tehát egy helyes és célravezető egészségpolitikának. A másik előfeltétel pedig az, hogy új törvényt kell alkotni, összefoglalását mindazoknak az egészségpolitikai kérdéseknek, amelyek az utolsó időben felmerültek. Nem elégedhetünk meg ugyanis azzal és nem nyugtat meg bennünket a miniszter úrnak az a kijelentése, hogy most egy sorozata következik az egészségügyi kérdésekkel foglalkozó törvényjavaslatoknak, mert ez a kávéskanál-törvényalkotás a mi számunkra nem jelent semmiféle megnyugtatást arranézve, hogy ezek az egyenként jövő törvények helyettesíteni tudnák az egységes egészségpolitikai törvényalkotást. Az 1876 :XIV. te. — mindenki nagyon jól tudja — most már hatvan esztendeje még mindig nincs végrehajtva. Éppúgy, mint például a közoktatási alaptörvény, amelyből a hat elemire és a kötelező iskoláztatásra vonatkozó rendelkezések végrehajtását hiába keressük, ez a törvény is legjava rendelkezéseiben nincs végrehajtva és éppen az, hogy ennek a két legfontosabb és a néptömegeket leginkább érintő törvénynek végrehajtását elmulasztották, bizonyítja azt, hogy egy törvény önmagában soha nem elegendő. Egy törvény önmagában sohasem jelenti azt, amit a törvényt kívánó rétegek várnak tőle, mert az az erő a fontosabb tényező, amely a végrehajtásnál a törvényalkotó akaratát képviseli. Ha egy törvény déferai bizonyos kialakult szükségletek előtt, akár sznobizmusból, azért, hogy kifelé mutassunk: nekünk is van ilyen, — akár szeméremből, hogy ne nézzék az országot elmaradottnak, akár pedig kényelemszeretetből, hogy valamelyik kérdésben az agitáció kezéből kivegyék az érveket, s ha ezeknek alapján létrejön a törvény, de a szükségletek mögött álló gazdasági és politikai erők hatalma nem elegendő a végrehajtás ellenőrzésére, akkor törvény halott marad akár félszázadon keresztül is, úgy, mint ez a kettő és akkor a sznob, a szemérmes és a kényelemszerető törvényalkotó igazi szándékai valósulnak meg a törvény végrehajtásánál, életbeléptetésénél, illetőleg a törvény életbeléptetésének szabotálásánál. Az 1876:XIV. te. óta, amely nincs végreKÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ. VI. hajtva, a háború, a forradalom, a gazdasági válság nyomán új szükségletek fakadtak, amelyek új követeléseket állítottak előtérbe. Az orvostudomány is a prevenció, a gyógyítás, a járványok elfojtása terén új tapasztalatokat és új eredményeket mutat fel. Ezek mind az új törvényt és a kérdésnek új rendezését követelik. Ez a javaslat azonban csak rész az egész helyett, ki nem elégítő, célra nem vezető rész az egész helyett s a helyett, hogy korszerű, tökéletes egészségügyi ellátást és gondozást adna, adja azt, hogy az állam kezébe teszi le a tisztiorvosok kinevezési jogát. Nos, — mint az előttem szólott képviselőtársam is elmondotta — sem én a magam személyében, sem pártom nem vagyunk ellenségei a közegészségügy államosításának, sőt ellenkezőleg, ez a legfőbb követelésünk és még akkor sem állanánk szemben a közegészségügy államosításával, ha nem volna számunkra semmi olyan megnyugtató, mint jelen esetben az az egyén, akinek kezében összefut az állani egészségpolitikai vezetése — az egészségügyi államtitkár úr — és az államosítást mi minden körülmények között szükségesnek és elkerülhetetlennek tartjuk azért, mert nem tehetjük függővé az egyént érintő ártalmak ellen való védekezést attól, hogy annak az egyénnek milyen a gazdasági helyzete. (Farkas István: Ügy van! Ez a főszempont!) A meglevő és letagadhatatlan osztálykülönbségeknek olyan erős mértékű kihangsúlyozását jelenti a közegészségügy elhanyagoltsága, amilyent szerintünk még egy polgári rend, egy polgári állam sem tűrhet. Nagyon népszerű ugyan az utóbbi időben az orvosi rend szocializálása elleni agitáció és tiltakoátmeneti nehézségek és rosszul funkcionáló intézmények valóban alátámasztják ezt az agitációt és sikerül is bizonyos közvéleményt teremteni ebben az irányban — de ahogyan a közlekedés, a gáz- és villanyellátás szocializálása, valamint a közoktatásügynek állami közbevétele ellen komoly érvek ma már nem hangozhatnak el és ahogyan egyre erőteljesebben előtérbe lép a bányák, a biztosító társaságok, bizonyos kulcsiparok,, a bankok köztulajdonbavételének követelése, ma már pol-' gári részről is, éppen ugy szerintünk az egészségügyi godozás is régen túlnőtt korábbi jelentőségén, s azon a szerepen, amelyet betöltött az államban, és legfeljebb arról lehet szó, hogy bizonyos egészségügyi standard-ellátáson felül a vagyon a maga számára magánúton különbet és többet tud megszerezni. T. Képviselőház! Az egyénnek rendszeres és kifogástalan egészségügyi gondozása nemcsak az egyénnek érdeke. Számtalanszor elmondottuk már, hogy az egyént sújtó ártalmak kihatásai és következményei a közösség terheinek emelkedését is jelentik közvetlenül és közvetve egyformán. Az egyénről való gondoskodás nem falanszter, ahogyan azt beállítani szokás. Az államnak, a közösségnek igenis köze van ahhoz, hogy az egyének csökkent munkaképessége következtében mit veszít a közösség munkateljesítményben,, mit költünk kórházra, tébolydára, börtönre, milyen veszp delmet jelent a közösségre a koldusok, a gyógyíthatatlanok, a nyomrékok serege, a járványok terjedése, mibe kerül a csökkent egészségűeknek és lelkibetegeknek elkeseredéséből fakadó társadalomellenes cselekménynek leküzdése rendfenntartásban és bíráskodásban. Ha 41