Képviselőházi napló, 1935. VI. kötet • 1936. február 26. - 1936. március 30.

Ülésnapok - 1935-103

Az országgyűlés képviselőházának 103. ülése 1936 március 6-án, pénteken. 191 lehetséges, berendezkedtek olyan kereskedések folytatására, amelyeknek keretében eddig joguk volt képesített iparos útján szabó- és cipészmunkákat elvégezni, most ettől a lehetőségtől minden kártalanítás nélkül hirtelen megfosztassanak. Őszintén bevallom, én ezt nem tartom a liberalizmus, a gazdasági szabadság és a méltányosság elveivel összeegyeztethetőnek és sokkal helyesebbnek tartottam volna, ha a mélyen t. miniszter úr megmaradt volna a törvényjavaslat egész szellemének amellett az irányzata mellett, hogy a képesítést kell emelni ahhoz, hogy az iparnak jobban menjen. A kamara, amelynek én szerenesés vagyok elnöke lehetni, egy előterjesztéssel élt ebben a kérdésben s ebben az előterjesztésben azt proponálta, hogy ezen a téren is maradjunk meg a képesítés kérdésénél; tegye a miniszter úr lehetővé azt, hogy bizonyos határidőn belül szakvizsgára bocsáthatók legyenek azok a kereskedők, akik ilyen cikkek árusításával eddig is foglalkoztak és a jövőben is foglalkozni akarnak, Vagyis itt egy Aussterbe-etat lett volna, de ebben is csak azok foglalhattak volna helyet, akik a szakvizsgát letették volna, ami az eddigi törvény értelmében is lehetséges volt olyanok számára, akik valamely iparágban hosszabb ideig, noha képesítés nélkül, tevékenykedtek. Én ezt tartottam volna méltányos megoldásnak és amint azon a vélekedésen vagyok, hogy a fogtechnikusokkal az orvosi kamaráról szóló törvény a legnagyobb igazságtalanságot követte el, — nem azért, mert szerzett joguk van, mert azoknak valóban nem volt szerzett joguk, hanem azért, mert exisztenciákat a mai gazdasági viszonyok között megélhetésük jogosnak vélt kereteiből kimozdítani gazdaságellenes dolog és embertelenség — mondom, amint a végsőkig fogok, ameddig lehet, küzdeni a fogtecnhikusok eme jogaiért,, ezekért a kisiparosjogokért, — és itt távolról sem egyezem bele abba a megoldásba és nem elégedhetem meg azzal, ami sokkal jobb ugyan az orvosi kamaráról szóló törvénynél, de sokkal kevesebb annál, amit a méltányosság előír, amit a mélyen t. miniszter úr tegnap volt kegyes projiciálni — azonképpen nem tartom méltányosnak és helyesnek a megoldást itt sem és ezért nem tudom ezt elfogadni. Bátor vagyok a mélyen t. miniszter úr kegyes figyelmébe ajánlani, hogy minden törvényes szabályozásnál többet érnek a gazdasági intézkedések. Én igen sokat foglalkoztam ezzel a kérdéssel és igyekeztem meggyőzni a szabó- és cipésziparosokat arról, hogy csinálják ők is azt, amit a kereskedők csinálnak, hogy forgalmas útvonalakon — hogy világossá tegyem a dolgot, pl. a Váci-utcában — nyissanak ők is a földszinten kirakatos üzleteket, szóval vonzzák oda a közönséget, és az ő szabóés cipészipari ^ termékeiket, amelyek minőségben olyan kiválóak, hogy Európa bármely más országának termékeivel vetekedhetnek, így vigyék közelebb a közönséghez. A tőkehiány az oka ennek, (Bródy Ernő: A boltbér!) a, kiéltség az oka ennek. Annak a szabóiparosnak módjában volna iparigazolványt váltani és fehérneműket, nyakkendőket, kalapokat, stb. szintén árusítani, úgy, mint a kereskedőnek, — vagyis ő sokkal nagyobb kompetenciával ugyanazt csinálhatná, amit ma a kereskedő csinál — de nem teheti ezt a kellő tőke hiányában. Sokkal helyesebbnek tartottam volna, ha a mélyen t. miniszter úr a kérdés jogi megoldásánál megmaradt volna a képesítés mesgyéjén, viszont az löksz, útján KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ. VI. ' lehetővé tette volna azt, hogy szabó- vagy cipésziparosok összeállva egynéhányan, vagy szövetkezetileg, létesíthessenek ilyen kirakatokat, mert méltóztassanak elhinni, hogy a közönségre, még pedig különösen az itt járó külföldi közönségre csakis az utcasoron levő kirakatos, szépen kiállított üzletek gyakorolnak vonzóerőt; ezt az üzleti értéket kell a kisiparosságnak megadni. Szóval gazdasági intézkedésekre és nem korlátozásokra van szükség ahhoz, hogy a kézművesiparosság sorsa megjavíttassák. Ez a kérdés is a liberalizmus kérdésének abba a szögletébe van beállítva, amelyben, azt hiszem, hogy teljes erkölcsi jogosultsággal bírtam arra, hogy a vitát a mélyen t. miniszter úrral szerény képességem szerint felvegyem. Minthogy ezt a vitát a mélyen t. miniszter úr velem szemben tegnap megindította, nagyon sajnálom, hogy az előbbi szakasznál nem tétetett nekem lehetővé, hogy felfogásomat még öt percig kifejtsem. Legfeljebb azon örvendtem, hogy a liberalizmus mégsem lehet anynyira halott, (Bródy Ernő: Ügy van!) ha anynyira félnek még tőle, hogy öt percnyi elméleti fejtegetés olyan nagy szenvedélyeket tud a nagy többség felett rendelkező pártnál kiváltani, amilyen szenvedélyeket az én egész rövid elméleti fejtegetésem kiváltott. (Rupert Rezső: Szegény Anglia! Mi lesz azzal?) A kivándorlás kérdését említette a mélyen t. miniszter úr és úgy tüntette fel ezt a kérdést, — csak ezt akarom még hozzátenni — mintha a háború előtti kivándorlások kérdése Magyarországon a nyomorúság kérdésével függött volna szorosan össze. (Farkas István: A nagybirtokrendszerrel!) Méltóztassanak megengedni, hogy ezzel szemben utaljak arra, hogy a Magyarországból kivándorlottak a statisztika adatai szerint 20 százalékban németnyelvű honfitársaink voltak; tehát a 'kivándorlásban a számszerű arányát sokszorosan meghaladó mértékben éppen az a faj vett részt Magyarországon, amely akkor is a legjobb anyagi helyzetben volt: a svábok. Látszik tehát, hogy ez nem azt jelentette, hogy valaki a liberalizmus uralma alatt éhezett és azért ment ki, de azt, hogy német anyanyelvű honfitársaink rettenetes szorigalmasságuknál és takarékosságuknál fogva a nemzetközi munkamegosztás törvénye alapján ikeresték azt a helyet, ahol munkájukkal több magyar földnek a megszerzésére tudtak maguknak eszközöket találni. Hogy ennek megszűntét miért kell a mai kor diadalaként ünnepelni, ezt soha nem fogom tudni megérteni. De hivatkozom 'másra is. A nemzetközi kereskedelmi kamarának német elnöke, Fro wein, — aki annak ma is elnöke, tehát a mai eszmeáramlatokba legalább is annyira beleilleszkedett, hogy ilyen magas pozíciót ma is betölt — amikor a nemzetközi kereskedelmi kamara elnökévé lett, székfoglaló .beszédében azt mondotta, hogy a rniult század, 1800-tól 1900-ig, felmutatta azt az eredményt, hogy Európa lakossága ez alatt az idő alatt 187 millióról 406 millióra emelkedett. A tulajdonképpeni gazdasági liberalizmus korszaka, amelyet úgy számítunk, hogy 1850-től—1900-ig terjed, azokat az, adatokat mutatja, mondotta ő, hogy a világ termelése ez alatt a hatvan év alatt az azelőttinek hatszorosára emelkedett, a munkabérek az azelőttinek négy-ötszörösére emelkedtek, e közben pedig az élelmiszerárak változatlanok maradtak. Ezek a számok azok, amelyek a gazdasági liberálizjnus korszakát jellemzik; a lakosság 29