Képviselőházi napló, 1935. VI. kötet • 1936. február 26. - 1936. március 30.

Ülésnapok - 1935-100

96 Az országgyűlés képviselőházának 100 nagy bajok (Gr. Pálffy-Daun József: Rendes árut nem szabad kivinni!) A honleányok a divat után indulnak és ma, sajnos, csak a külsőségeket nézik. így a jelszó az, hogy minden évben új divat, tehát a produktumnak is legfeljebb egy évig kell eltartania. Ezért van ma a piac telistele silány anyagokkal, silány szövetekkel. Én tudom, hogy azt a szabómestert sokszor felelősségre vonják: Mester úr, én fizettem magának ezért a ruháért 150—160 pengőt, nézze meg, hogyan néznek ki a könyökei. Azt feleli: bocsánatot kérek, én nem tehetek róla, én csak ezt a szövetet tudom megvásárolni. Van karteltörvényünk, van árvizsgáló bizottságunk, amely megvédi a kisiparost. Helyes. De most az iparügyi miniszter úrra vár még az a feladat, hogy a fogyasztót, a rendelőt is megvédje a nagyiparossal és az árdrágítással szemben. (Gr. Pálffy-Daun József: Ügy van! Nagyon helyes!) Olyan szövetekből készült ruhákat, mint amilyeneket ma Magyarországon túlnyomórészben látni lehet, 10—20 évvel ezelőtt csak a Balkán legdélibb csücskein lehetett látni. (Gr. Pálffy-Daun József: Ügy van!) Ez így van, ez igaz, ez valóságom csapás és az öltözködési mizériának egy főoka. hogy az emberek hiába költenek, hiába rendelnek, hiába csináltatnak ruhát, soha sincs valamirevaló rendes ruhájuk. (Mozgás.) Most még- csak pár szót akarok szólni a generálvállalkozók kérdéséről. Több képviselőtársam említette már a generálvállalkozók kérdését. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban a miniszter úrnak megint két konkrét kérelmemet ajánlanám a figyelmébe. Képviselőtársaim a generálvállalkozók esetében is mindig csak arra gondoltak, hogy a kisiparost kell megvédeni, hogy az a generálvállalkozótól megkapja a pénzt. Rendben van! Van azonban egy rendelő is és sok esetben ez a rendelő is nagyon kellemetlen helyzetbe kerül. Ez a rendelő kifizeti a generálvállalkozót, később jelentkezik nála az a szegény kisiparos és kéri a pénzt, mert a generálvállalkozó megszökött. (Farkas István: Gyakori eset!) Én tehát két alternatívát ajánlanék ezen a téren. Először a rendelőt kellene abba a helyzetbe hozni, hogy ellenőrizhesse a generálvállalkozót, (Bornemisza Géza iparügyi miniszter: Ma is megvan!) vájjon eleget tesz-e kötelességeinek a kisiparossal szemben; de most jön egy másik dolog, ami nagyon érdekes: az elszámolás a generálvállalkozó és a kisiparosok között, vagy a szövetkezet — ha van ilyen szövetkezet — útján, vagy bekapcsolásával, vagy pedig az ipartestületek ellenőrzésével történhetik. Én ezt az életben tapasztaltam, amikor Németországban az Allgemeine Elektrizitatsgesellschaft-nál dolgoztam. Valahányszor mi vidéken egy nagyobb vállalkozásba fogtunk, mindig a helyi ipartestület, a helyi szövetkezet, a helyi Genossenschaft bekapcsolásával állapodtunk meg a kisiparosokkal és ott a szövetkezetekben és ipartestületekben történtek a fizetések is. Mert nemcsak azt kell itt néznünk, hogy az az iparos feltétlenül megkapja a pénzét, hanem azt is kell néznünk, hogy az a kisiparos is rendes munkát végezzen, mert nem mindig a generálvállalkozó az oka, ha a munka nem megfelelő. A kisiparosok tőke nélkül, minden nélkül, — a miniszter úr ezt gyakorlatból tudja — hozzáfognak .a munkához, előleget vesznek fel, akkor azután nincsen anyaguk, előleget már nem kaphatnak többet, (Gr. Pálffy-Daun József: 13 fillért kapnak egy nadrágvarrásért!) a ülése 1936 március 3-án, kedden. vállalkozó kénytelen más kisiparost beállítani és ebből a komplikációk egész sora keletkezik. Ha azonban a megfelelő ipartestület vagy szövetkezet útján és ellenőrzésével történhetik az elszámolás,^ akkor ez nem fog bekövetkezni. Több képviselőtársain sürgette az építőipari törvényt, különösen Petrovácz t. képviselőtársam, (Müller Antal: Helyes!) amit én szintén helyeslek. Megint felhívom a miniszter úr figyelmét valamire. Kérem, miniszter úr, tűrhetetlen az, ami Budapest körül az építkezés terén történik. Valóságos kínai város épül itt Budapest körül, kul'ipintyók és nyomorult kunyhók ezreivel és ez megoldhatatlan probléma elé fogja állítani azokat, akiknek Nagybudapest problémáját majd egyszer mégis meg kell oldaniok. En azt hiszem, csak egy ilyen általános jellegű, átfogó és összefogó építőipari törvény meghozatalával lehetne ezen a téren segíteni. Es abban az építőiipari törvényben, t. miniszter úr, még valamiről lehetne gosdoskodni, ami ezzel a törvényjavaslattal szorosan összefügg: ipari házak, műhelyházak létesítéséről, hogy az iparosok, a kisiparosok ne legyenek kénytelenek dohos, rossz pincékben dolgozná, hanem egészségesebb, tágasabb és világosabb műhelyekben dolgozhassanak. Ilyen műhelyházak vannak már egyes helyeken és én úgy tudom, hogy ezek be is váltak. Ugyanakkor azonban véget kell vetnünk annak is, ami a vidéki építkezések terén történik. Hiszen, valljuk be őszintén, szégyenünkre van az, ami a Faksz.-építkezésekkel kapcsolatban történt, 'amikor csupa egészségtelen, szigetelés nélküli, pince nélküli ház épült szerteszéjjel az országban, olyan ház, amilyen már tőlünk nyugatra a mai időkben elképzelhetetlen lett volna. Az építőipari törvény tehát igenis sürgős és kérem a miniszter urat, hogy foglalkozzék ezzel a témával és hozza minél előbb az erre vonatkozó törvényjavaslatot a Ház elé. Még egy gondolat ellem szeretnék óvást emelni és ez az, hogy ne toljuk mindenütt túlságosan előtérbe az államot. Sem az állam, sem a kormány nem képes csodákra. Különben is maiunk az állam, mint vállakozó, már megbukott. Az utóbbi tizenhat évben, amikor az állam mint vállakozó fellépett, az a kincstárnak mindig millióiba ás százmillióiba került. (Ügy van! Ügy van! a baloldalon.) Az, hogy a Bethlen-uralom azzal a nagy pénzügyi összeomlással végződött, elsősorban annak tulajdonítható, hogy az államkincstárt túlságosan belevitték a vállakózásokba. • Csak egyet említek, a legszörnyűségesebbet, amikor az állam borpincevállalkozó akart lenni és amikor itt előtérj észt ették a javaslatot, hogy cigány fogja majd húzni a talp alá valót Londonban, paprikást fognak enni Varsóban és Párizsban és annyi bor fog elfolyni, hogy... stb., Sitb. Mi lett a vége? Az, hogy ma nincsen sem bor, sem borpince, sem borház, sem pénz, semmi somi. (Bródy Ernő: De adósság az van!) Ne tessék tehát rossz néven venni, ha ilyen tapasz; tálatok után, igenis, belekiáltjuk ebbe az új szellemi világba: csak óvatosan az állammal, mint vállalkozóval. Sajnos, úgy látom, a kereskedeleimügyi miniszter úr kiment. Azt is csak úgy érinteni akartam, hogy az egykézrendszer bizonyos vonatkozásokban elképzelhető, mint kisegítő instrumentum, én azonban az egykézrendszer ál-