Képviselőházi napló, 1935. V. kötet • 1936. január 21. - 1936. február 25.

Ülésnapok - 1935-95

Az országgyűlés képviselőházának 95. ülése 1936 február 21-én, pénteken. 537 rok ebben a vonatkozásban megemlékezni és pedig azért, mert ezt a kérdést Propper igen t. képviselőtársam is felhozta és mert a kisiparosság szomorú helyzetének, megítéléséhez ennek a kérdésnek az ismerete is szükséges. Én csak az öregségi biztosításról beszélek, mert sem a betegség elleni, sem a rokkantbiztosításról szociális igények mellett természetesen egy-^ általán nem lehet szót váltani, ellenben az öregségi biztosítás olyan biztosítás, amely kényszertakarékosságot jelent. Már most — én szerintem — magábanvéve ilyen rettenetes világválság idejében, amikor még hozzá a kisiparosságot külön strukturális baj is gyötri, igen végzetes hiba volt ilyen kötelező takarékosságot bevezetni, fenntartani és tovább gyilkolni vele a kisiparosságot. 1931-ben, amikor az összeomlás megtörtént, én ezt Bethlen István grófnak a 33-as bizottságban meg is mondtam, ő mutatott is hajlandóságot arra, hogy ezt a biztosítási ágazatot függessze fel a válság idejére, sajnos, azonban ez nem történt meg. (Rassay Károly: Azt mondták, hogy igyék egy pohár sörrel kevesebbet és megvan oldva a kérdés!) Ez a dolog pedig a kisiparosságnak retenetesen súlyos kérdése. Kiszámítottam, hogy egy iparos, aki négy segédet és egy tanoncot tart, tehát ma már nem valami nagyon jó jövedelemmel rendelkező középiparos, csak a saját hozzájárulásának fejében évi 400 pengővel van megterhelve öregségi biztosítási hozzájárulás címén, ugyanennyivel járulnak hozzá természetesen maguk a munkások is. A kisiparosokra nézve pedig egészen különleges a szituáció, mégpedig az, hogy amint a segéd a dolgok természetes rendje szerint, ha normálisan mennek a dolgok, megszűnik munkavállaló lenni és megfelelő idő után ő maga válik munkaadóvá, amikor tehát reá, mint önálló polgárra nézve ez a kényszertakarékossági intézmény elveszti szociális jelentőségét, ugy-e, azt kellene hinnünk, hogyha nem akarja fenntartani társadalombiztosítását, legalább a befizetett pénzt kapja vissza vagy ő, vagy a volt munkaadója. A törvény azonban ezt a jogot csodálatosképpen csak két esetben engedélyezi: női segédre nézve, ha férjhezmegy, férfi segédre nézve pedig abban az esetben, ha szerzetesrendbe lép be. (Derültség.) Hát ezekben a gyakori esetekben valóban joga van az illetőnek ahhoz, hogy a befizetett összeget visszakaphassa, de mondom, férfi létére előbb szerzetesrendbe kell mennie (Bródy Ernő: Mit csinál a zsidó? — Derültség. — Boczonádi Szabó Imre: Először megkeresztelkedik!) Ha nem lép be a szerzetesrendbe, akkor kettő 'közt választhat: vagy tovább folytatja ezeket a fizetéseket, vagy — de csak abban az esetben teheti ezt a másodikát, ha 400 hétig fenntartotta a biztosítást, vagyis körülbelül tíz évig fizetett már mint segéd és tanonc, ami igen ritka eset — ebben az esetben tőkésítheti és valamikor, majd .amikor munkaképtelenné válik, vagy elöregszik, akkor követelheti azt a csekélységet, amely ezen az alapon jár. Megjegyzem, hogy ami nyugdíjjárulék jár neki, az sem roppant csábító, mert ha azt vesszük, hogy mondjuk, 'egy havi 120 pengővel dotált segéd fizet 55 pengőt évente és 30 évi munka után havi 40 pengő nyugdíjat kap, akkor valóban azt látjuk, hogy valami nagy csábítás a kényszertakarékoskodásra nézve ebben a momentumban nem rejlik. Nagyon kérném a mélyen t. iparügyi miniszter urat, méltóztassék mindenekelőtt egyszer egy statisztikát készíteni arról, vájjon hány olyan iparos van, aki .amikor önállósította magát, fenntartotta a jogát a tőkésítésre, hány olyan van, aki mint önálló iparos folytatj cL cl társadalombiztosítást: meg fog győződni arról, hogy ez a kisiparosságnak holt terhe, hogy a kisiparosság évente egy-két millió pengőt odaáldoz az Oti. rezsiköltségeinek fedezésére anélkül, hogy abból valaha haszna volna. A végső konzekvenciákat r nem.' akarom levonni, csak arra kérném a mélyen t. iparügyi miniszter urat, hogy ha a kisiparosság iránt érzéssel viseltetik — és ebben nem kételkedem. — akkor méltóztassék ezt a statisztikát, amelyet három hónap alatt könnyen el lehet készíteni, megcsinálni és akkor el fog dőlni az, hogy milyen rettenetesen igazságtalan, holt terhet visel ebben a formában a mi kisiparosságunk. (Buchinger Manó: Ilyen parlamenttől nem lehet igazi reformokat várni! Ilyen parlament ilyen látszatreformokat csinál, hogy a munkásoktól elvesz mindent!^ Elnök: Kérem a képviselő urat, hogy ne méltóztassék párhuzamos beszédet mondani. — Friedrich István: A szónok nem beszélt, amikor ő közbeszólt!) Éber Antal: Befejezésül az árrombolás kérdéséről akarok beszélni. Most megunt kiteszem magam annak, hogy a mélyen t. iparügyi miniszter úr azt fogja mondani, hogy ez a liberalizmussal ellenkezik. Tudniillik én hajlandó vagyok; a lelkek megnyugtatása céljából belemenni abba, hogy valami történjék az irányárak megállapítása és nagyon kirívó esetekben az árrombolás eseteinek elhárítása érdekében annak ellenére, hogy közgazdasági meggyőződésem szerint semmiféle érdemleges eredményt ilyen intézkedésektől várni nem lehet. Ebben a szakaszban, amely ezt tárgyalja, benne van a cáfolata annak, amit Eckhardt Tibor mondott, mintha a kormány minden esetben az autonómiák ellen foglalna állást és az autonómiák lefaragásának irányában működnék. Ezzel szemben itt ezt az egész kérdést az igen t. iparügyi miniszter úr a kereskedelmi ós iparkamarákban rejlő autonómiák teljes felhasználásával akarja megoldani. A magam részéről nagyon sajnálom, hogy ez ellen a megtisztelő bizalom ellen ebben az esetben tiltakoznom kell. Nem tartom ugyanis képesnek a kereskedelmi és iparkamara elnökét, akit itt mint elnököt méltóztatnak megbízni arra, hogy ezt a funkciót helyesen és célszerűen elvégezhesse. A tisztességtelen verseny esetére szervezett választott bíráskodásnak, amely, merem mondani, hogy kitűnően bevált, — méltóztassék az igazságügyminisztériummal megállápíttatni, hogy kifogástalanul bevált — az volt az ereje, mi magunk kívántuk mindig és ez igen jól bevált, hogy a választott bíróság elnöke hivatásos királyi bíró legyen. Az igazságügyminiszter összeállítja azoknak a hivatásos bíráknak a névsorát, akik erre az elnöki tisztre dezígnáltatnak, a kamara a zsűri tagjai közül kettőt kisorsol, ezeknek az elnöke a bíró. A bíróság azáltal nyeri el tekintélyéntsk azt a fokát, pártatlanságának azt a hitét, amelyet joggal megérdemel, hogy ez a két gyakorlati ember egy bírónak az ellenőrzése és irányítása mellett_ az igazságot és csakis az igazságot szolgálja. A kamarák büszkeségére szolgál az, hogy ilyen választott bírósági ítélet ellen, amelyet így hoztak, soha senki részéről semmiféle kifogást nem emeltek. Nagyon nehéz helyzetben érezném tehát magam, mint a kamara elnöke, — bár, ismétlem, ez nagy megtiszteltetés a kamarára és nagyon hálás vagyok ezért az