Képviselőházi napló, 1935. IV. kötet • 1935. november 12. - 1935. december 21.

Ülésnapok - 1935-59

88 Az országgyűlés képviselőházának 59 taival már ne foglalkozzam, mert hiszen ez a bortörvényjavaslat nem olyan novum, amely ej] annyit kellene rágódni és annyi új határozati javaslatot kellene hozni. Az eddigi bortörvényhez hasonlóan, amely megállta a helyét a múltban, annál is inkább, mert a földinívelés ügyi miniszter úr, mint termelő, maga is teljesen átérezte azokat a hiányokat, amelyek a régi törvénnyel szemben most már felhozhatók voltak és így nyugodtak lehetünk abban a tekintetben, hogy ez a pillér, amely az egész borértékesítési kérdéssel kapcsolatban van, jó kezekre van bízva. A tárgyalás alatt álló javaslatot elfogadom, nemcsak azért, mert bizalommal vagyok a földmívelésügyi miniszter úr iránt, hanem azért is, mert ez a törvényjavaslat a mezőgazdaság céljait szolgálja és így az ország előbbrejutasát célozza. (Éljenzés és taps jobbfelől és középen. A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik Sándor István. Sándor István: Igen t. Képviselőház! Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy kijelenthetem: erre .a bortörvényre igenis 'szükség van, sőt ennek a javaslatnak lényeges rendelkezéseire nézve is egyetérthetek előttem szólott igen t. képviselőtársammal. Ha mégsem fogadhatom el a javaslatot, annak a javaslat egyes intézkedései és még inkább azok az intézkedések az okai, amelyeket, sajnos, nem találok bent a javaslatban. Nevezetesen ezek közül az intézkedések közül meg kell említnem, hogy a kilencfokos, vagy azon aluli mustokat anélkül kívánja kizárni a közfogyasztásból a 11. §, 'hogy gondoskodnék azok biztos értékesítéséről. (Csoór Lajos: TJgy van, ez a legfontosabb! — Mózes Sándor: A legséreknesebb intézkedés!) A kilencfokos mustokat leginkább a kistermelők termelik. Hogy ez a must ilyen alakban közfogyasztásra ne kerüljön, azt én is helyeslem, de csak úgy, hogy azért annak a szegény embernek, annak a szegény kis szőlősgazdának a jövedelme megmaradjon. (Helyeslés \balfelol

.) Az a szegény kis gazda ugyanis óriási munkát fektet be, óriási munkát végez (Mozgás. — Elnök csenget.) és ha ezzel a szorgalommal egy kis vagyont szerzett, ezt a vagyont terméketlenné tenni vagy éppen megsemmisíteni {Csoór Lajos: Elkonfiskálni!) akaratlanul is a munkáról való leszoktatással volna egyértelmű. Ha tehát a szeszkartel köteles volna azt a gyenge mustot átvenni kifőzés végett, vagy ha valami, a mainál tökéletesebb gondoskodás történnék arról, hogy sűrítés útján ezeket a mustokat feljavítsák, akkor ezt az intézkedést csak helyeselni tudnám, így azonban, hogy a kisember viselje a kockázatát egy általános szempontból helyes intézkedésnek, (Csoór Lajos: Az egész időjárásnak!) — azt sokféleképpen viseli — hogy még itt külön is viselje az időjárás kockázatát- azt éopen ezekkel a munka,?, szorgalmas emberekkel szemben nem tartom sem igazságosnak, sem gazdaságilag helyesnek. Nem tudom, méltóztattak-e látni, — én homokvidéket képviselek, ahol homoki szőlőbirtokosok vannak — hogy micsoda munkát végez az a szegény ember, amíg magának egy kis vagyonkát szerez, de még azután is évrőlévre kis szőlőjének rendbentartása érdekében. Amikor a kecskémét—fülöpszállási vasút megnyílt, akkor 12—15 éven keresztül figyeltem egy ilyen szegény kisembert, aki — a város akkor parcellázta a homokföldekét — megvette azt az öt holdat, amely a legolcsóbb volt, mondjuk holdanként 100 koronáért, mert ülése 1935 november 15-én, pénteken. ilyen áron kaphatta akkor. Ez az öt hold egy hatalmas buckából állott, mellette egy nagy gödörből. (Csoór Lajos: Mint rendesen!) Ez a kisember neki állt s a buckának az oldalába bizonyos magaslatban csinált egy platót. Erre a platóra megépítette a maga házát. Mondom, 12—15 esztendőn keresztül figyeltem, hogy amikor az aratás és cséplés véget ért, amikor már tehát további napszámot nem igen kaphatott, 30—35 fokos melegben talicskázta a buckát előre a gödörbe a háza elé. Talicskázta természetesen télen is, amikor tehette. Ahova munkába járt, ott kapott azután egy kis ültetni való fát, kapott egy kis ültetnivaló veszszőt. Ilyen módon 12 vagy 15 esztendő kellett hozzá, amíg ő ezt a kis vagyont — ahol az ő munkája rögtön és azonnal közvetlenül tőkévé változott át — megszerezte. Nem méltóztatik tudni, hogy mit dolgozik az a homoki ember a maga gyümölcsösével, szőlőjével, — amely munka elég akkor is, ha fúj a szél — amikor két órára a piacon kell lennie a gyümölcsével és másnap újra vés'ezni a dolgát, különösen barackérés idején. Ezek a kisemberek vállalják ezt a szörnyű nagy munkát évről-évre. Egy példát akarok csak mondani, mert szeretném érzékeltetni a t. Házzal a homoki kisember sorsát. (Halljuk! Halljuk! half elöl.) Egy ismerős gazda volt az illető, akiről láttam két-három esztendeig egymásután, hogy mennyire lefogyott a kis szőlejében való foglalkozás közben, amely a várostól talán három kilométerre volt, s amikor onnan talicskán tologatta haza a termését — homokban. Egyik esztendőben megmértem a barackérés kezdetén és megmértem a mázsán a barackérés végén és igaz, hogy körülbelül 80 kg-os ember volt, de három hét alatt 12 kg-mal apadt a testsúlya. (Mózes Sándor: Minden évben megtörténik vele!) Ez így megy évrőlévre. (Csoór Lajos: Nem él olyan kényelmesen, mint mi!) Akik az effélét csak messziről nézik és jóakarattal igyekeznek megfigyelni, tulajdonképpen nem tudják átérezni azt az emberfeletti munkát és küzdelmet, amely ott a ho

: mokon folyik, amely homokot, mint az előbbi példában említettem, holdankint 100 koronáért vett meg és mire. 15 év múlva készen volt vele, akkor holdankint már 1500—2000 koronát ért. Ez tudniillik azt jelenti, hogy a nemzeti vagyont a maga munkájával ennyire gyarapította, egyben pedig abból a napszámosemberből tulajdonjoggal bíró és családját tisztességgel felnevelni és eltartani képes önálló exisztencia lett. Igen t. Képviselőház! Azt hiszem, hogy amikor ezeknek az embereknek a sorsához hozzányúlunk, akkor először önmagunkba kell szállnunk, tudnunk kell valamit az ő 'bajaikról, nehéz küzdelmeikről, méltányolnunk kell az ő küzködésüket, igyekezetüket és csak •mindezek figyelembevételével, a legnagyobb meggondolással és bársonysíma kézzel szabad hozzányúlnunk, (Csoór Laios: Ne csak mindig elvenni tőlük, hanem adni is nekik valamit!) a magyar nemzetnek, a magyar társadalomnak ezekhez a hasznos tagjaihoz. De én félek, hogy van egy pár más olyan intézkedés is, amely bár nem annyira szembetűnő ebben a tekintetben, mégis kedvezőtlenül fog visszahatni ezeknek a szegény embereknek a jövedelmére. Itt van például az az intézkedés, amely megengedi a seprő kipréselését bizonyos ideig, de csak a termelőnek. Ezeknek a kisembereknek azonban nincs hordójuk és nincs pincéjük, tehát kénytelenek must alak-