Képviselőházi napló, 1935. IV. kötet • 1935. november 12. - 1935. december 21.

Ülésnapok - 1935-74

542 Az országgyűlés képviselőházának 74 fizet adót 180.000 pengő után. Elbogen Hugó 124.000 pengő után. Fekete Jenő 178.000 pengő után, Fellner Alfréd 144.000, Fellner Henrikné 107.000, Fellner Pál 300.000 és Fellner Vilmos 140.000 pengő után, Fleissig Sándor 163.000, Frommer Rudolf 143.000, Fuchs Richárd 107.000, Goldberger Leó 263.000, (Nagy zaj. — Egy hang a jobboldalon: Éljen a liberalizmus!) Halom Dezső 116.000, Hantos Elemér 119.000 pengő, Hatschek János 181.000, (Eckhardt Tibor: Még Hacsek is benne van?! — Derültség bálfelöl.) Heinrich Gábor 111.000, Herczog Mór 163.000, Jossua Richárd 188.000 pengő, (Müller Antal: Ez igazán nem tud magyarul!) Keleti Kornél vezérigazgató 103.000, Klein Gyula bankigazgató 110.000, Kovács Izidor, a Trust vezérigazgatója, 137.000, Ledermann Mór részvénytársasági igazgató 142.000, Madarassy-Beck Marcell 148.000, Moskovits Miklós 113.000, Neményi József 143.000, Perl Gyula 124.000, Popper Andor 138.000, Polgár Adolf 114.000, Révay Béla 109.000. Stein Emil 118.000, Stux Sándor 107.000, Sparber Henrik 100.000, Szávozd Zoltán 152.0D0, Szurday Róbert 116.000, Tószeghy Emil 141.000, Vida Jenő 249.000, (Felkiáltások jobbfelől: Csak! — Eekhardt Tibor: Elsőosztályú érdemkeresztet adtak neki!) Weiner Samu 103.000, Winter Ernő 115.000, Wolffner György 151.000, Wolffner László 74.000, Wolffner András báró 144.000, Wolffner Gyula 167.000 pengő jövedelem után fizetnek adót. T. Ház! Minden személyi él nélkül soroltam fel ezeket a neveket annak illusztrálására, hogy vannak a másik oldalon is óriási hitbizományjellegű vagyonkomplexumok, (Müller Antal: Nehéz volt végighallgatni!) amelyekkel szemben — ha reformpolitikát akarunk követni — az a kötelességünk, hogy a korlátozásnak, a beavatkozásnak és a mérséklésnek ugyanazt a mértékét alkalmazzuk, mint alkalmazzuk a hitbizományokbal szemben. (Taps a jobboldalon, a közéven és a bálközépen. — Mózes Sándor: Gyerünk a reformokkal!) Visszatérve magának a magyar földvagyonnak és a magyar földbirtokreformpolitikának a kérdésére, nem tudom megállni, — és azt hiszem, kötelességmulasztást is követnék el — ha nem reflektálnék azokra a megjegyzésekre és argumentumokra, amelyeket Roszner Ervin br. t. képviselőtársam itt felsorakoztatott egy demokratikus földbirtokpolitikával szemben és annak veszélyeivel szemben, ő majdnem iigy állította be a dolgot, hogy ezen a vonalon, ezen az- úton nem szabad továbbmennünk és nem szabad mást tennünk, mint azt. amit a kormány ebben a javaslatban belefoglalt. Nem érthetek egyet ezzel a felfogással és azzal az argumentációval, amellyel ő a maira felfogását megtámasztani igyekezett. Ellenkezőleg, nekem az a meggyőződésem, hogyha mi ellensúlyt keresünk ebben az irányban és ezzel a veszéllyel szemben, amelyet számadatokkal igyekeztem alátámasztani, akkor nincs más út a számunkra, mint igenis, a szervezett agrárdemokráciának az a megépítése, amely az európai példák szerint is mindenütt egyedül jelentett igazán szolid nagy és megdönthetetlen ellensúlyt a kapitalista túlhatalmi tényezőkkel szemben. (Élénk helyeslés és taps a jobboldalon,, a középen és a balközépen. — ííakovszky Tibor: Rosznernek is tapsoltak! Kinek van igaza? — Mózes Sándor: Rosznernek is, Milotaynak is. — Zaj.) Elnök (csenget): Csendet kérek! Milotay István: T. Ház! Tudom és méltánylorn a csonka ország szükségleteihez és . ülése 1935 december 13-án, pénteken. helyzetéhez lemérsékelt nagybirtok hivatását, ugyanígy tisztában vagyok a kulturális, szociális vagy gazdasági előrehaladás szempontjából a középbirtok fenntartásának szükségességével is. De egy távolabbi perspektívából tekintve a dolgot mindaddig, amíg végleg el nem dől az, hogy itt a csonka ország keretei között a magyar földmivelés milyen utakat válasszon, hogy a maga prosperitását és a magyar nép boldogulását a legjobban biztosíthassa, mondom, amíg ez el nem dől, addig Andrew Siegfriednek az Eszakamerikai Egyesült Államokról írt nagy munkájára hivatkozom', aki az amerikai földmívelés problémájával foglalkozva felvetette a kérdést, hogy a koncentrált nagyüzem típusa fog-e győzni, azoknak a kanadai hétországra terjedő óriási szabad latifundamentumoknak, a gabonatermelő farmoknak rendszere, vagy pedig ezzel szemben győzni fog-e a kaliforniai szisztéma, amely az egyéni kvalitásokat igényli, egy intenzív kertgazdaság, gyümölcs- és zöldségkultúrának érdekében. (Eekhardt Tibor: Amit a magyarok teremtettek meg Kaliforniában!) Amíg ez el nem dől, meg kell^ maradnunk éppen a nyugati példák tanulságai folytán azon az állásponton, hogy ezzel a túlhatalommal, a kapitalizmus túlhatalmával szemben, amely a politikában, a sajtó terén, a közélet mánden terén, társadalmi téren érezteti a maga hatását, sokkal jobban, mint a nagy földvagyon, hogy ezzel a veszedelemmel szemben nincsen más út és nincsen más mód, mint a szervezett agrárdemokrácia kiépítése. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) Méltóztassanak megengedni, hogy ne Dánia példájára hivatkozzam, amit unosuntalan elcsépeltek, amit mindenki ismer, ne is a német példára, hanem hivatkozzam Franciaország példájára^ amelyet imindig úgy állítanak oda, — nem egészen jog nélkül — mint ahol az úgynevezett kapitalista liberalizmus és radikalizmus ellensúly nélkül érvényesül a politikában és a törvényhozásban egyaránt. Ez óriási tévedés. Éppen Franciaország nyújtja a legklasszikusabb példát arra, hogy mit lehet létrehozni a kisgazdaságok, a kisemberek tömörülése, szövetkezése és a kisgazdaságok modernizálása útján, nemcsak az egyéni teljesítmények, hanem a nemzeti Összprödukció szempontjából is és micsoda erőt lehet összehozni ezekkel a kapitalista tényezőkkel szemben. Az adatokból legyen szabad idéznem egy igen kitűnő francia szerzőnek G. Welternek mostanában megjelent nagy munkájából, a »La France d'aujourd'hui« című munkájából. Ezek az adatok illusztrálják az általam mondottakat. Kimutatja, hogy a háború előtt már 7000-re rúgott ezeknek a francia értékesítő szövetkezeteknek a száma. Ezidőszerint több mint 10.000 hálózza be az egész országot 1,500.000 taggal, tehát az önálló francia kisgazdáknak majdnem a felével. Ugyancsak ő kimutatja, hogy a paraszt termelő-szövetkezetek, amelyeknek messzemenő állami támogatását az 1920 augusztus 5-iki törvény biztosítja. 1923-ban 1126 központtal rendelkeztek 200.000 egyéni és 112 egyesületi taggal, befizetett alaptőkéjük felülhaladta a 80 millió frankot és 1923 óta több mint 100 millió frank állami előleget kaptak 2%-os kamat mellett. Ezenfelül 1800-ra rúg a tej szövetkezetek száma, a vajés sajtgyártást is felölelve. A déli bortermelő vidékeken 80 hatalmas pinceszövetkezet műkő-