Képviselőházi napló, 1935. IV. kötet • 1935. november 12. - 1935. december 21.

Ülésnapok - 1935-74

Az országgyűlés képviselőházának 74. a részletes vita során, talán módom lesz arra, hogy ezekről a részletes intézkedésekről is tüzetesebben elmondjam a magam véleményét. Először említem meg azt a kifogásomat, hogy teljesen feleslegesnek tartom azt a hat esztendőt, amelyet a felszabadítás tekintetében a javaslat megállapít. A javaslat a várományos, illetőleg a haszonélvező halálától számított hat év múlva teszi szabaddá ezeket a birtokokat. Azt hiszem, jobb lett volna a felszabadítást vagy a természetes kihalás időpontjához kötni, vagy. a német módszert követni, amely, úgy tudom, tizenöt yagy húsz esztendőben szabja meg azt az időt, amelyen belül a felszabadításnak be kell következnie. A másik kifogásomba kife hitbizományokkal kapcsolatos. Elismerem, hogy ebben a tekintetben a legjobb indulat vezeti a miniszterelnök urat és a kormányt. A magyar népnek, a magyar földmívesnépnek az érdekeit, életképességét, stabilitását akarja biztosítani. De legyen szabad kifejezésre juttatnom azt az aggodalmamat a javaslatnak azzal a részével szemben, amely ezt az új intézményt statuálja, nem hiszem, hogy elérje azokat az eredményeket, amelyeket a kormány vár tőle. (Petroyácz Gyula: Papiroson marad!) Nem fogja elérni azért, mert a magyar népben nincsenek meg ennek az intézménynek az életképes gyökerei. Az egyenlő örökösödési joghoz szokott magyar kisgazdatársadalom nehezen tud a magáévá tenni olyan felfogást, amely az egész vagyon öröklését a családnak egy tagjára szorítja, a többinek csak a kielégítéséről gondoskodik, vagy eltekint a többitől. (Úgy van! a baloldalon. — Rakovszky Tibor: A rossz apára emlékeztet. — Eckhardt Tibor: Nem fog beválni!) Tudom, hogy bizonyos mértékig a német példák is hatottak ebben a tekintetben reánk. Ott életképesnek bizonyult ez az intézmény, de nem azért, mert jogi vagy törvényhozási alkotással vetették meg az alapját, hanem azért, mert az úgynevezett törzsöröklés intézménye évszázadokra visszamenő jogszokás volt s a törvényhozás, a jog, ezt később csak formába öntötte és szentesítette. Teljes szívből, őszintén kívánom, hogy meglegyen a sikere ennek az új intézménynek, mert méltányolom azt a szándékot, amely a törvényhozást és a kormányt vezette ebben a kérdésben, hogy legalább bizonyos katagóriákban véget akar vetni a parasztbirtokok további felaprózódásának; (Pesthy Pál: Megsemmisülésének!) azonkívül egy parasztcsalád életképes s fenntartása szempontjából is fontos ez az intézkedéj». Erre azonban más módszerek is volnának, amelyekre később ugyancsak ki fogok térni. Továbbmenve a részletes intézkedéseken, a javaslatnak egy másik hiányát is érz^m. Szükségesnek tartottam volna, hogy a kj^mánynak bizonyos beavatkozási joga legyen azokkal a jelenségekkel szemben, amelyeknek a hitbizományi gazdálkodás tekintetében ma szemtanúi vagyunk; hogy a kormány addig is, amíg a felszabadítsa bekövetkezik, jogot kérjen és kapjon magának azokkal a hitbizományokkal szemben, amelyeken a haszonélvező gazdálkodása nem felel meg a közérdeknek, a nemzeti érdeknek,, sőt egyenesen arculcsapja ezeket a nemzeti érdekeket; hogy beavatkozási joga legyen a jobb gazdálkodás, a föld helyesebb kihasználása érdekében, szociális, vagy demokratikus szempontból. TJgy tudom, hogy a német hitbizományi reformtörvényekben ez is megvan. Most az a kérdés, hogy ezzel a folyamattal kapcsolatban, amelyet a kormánynak ez a ülése 1935 december 13-án, pénteken. 541 törvényjavaslata megindít, s amely tulajdonképpen arrafelé halad, hogy az úgynevezett történelmi föld vagy ont, a nemzeti kézen, tehát keresztény kézen levő történelmi földvagyont,, a keresztény nagyvagyonokat fokozatos módon, de mégis csak lebontsa, ezzel a folyamattal szemben nem kell-e bizonyos ellensúlyt keresnünk, bizonyos olyan intézkedséekhez nyúlnunk, amelyek ugyanakkor, amikor ezt & folyamatot elősegítik, ennek normális, békés menetét biztosítják. Kérdés, hogy ugyanakkor azokkal a tényezőkkel szemben, amelyek a földdel szemben ma nálunk is, mint mindenütt, a túrhatalmat jelentik, akapitalista erőtényezőkkel szemben, ne történjenek-e olyan intézkedések, amelyek ezt a túlhatalmat bizonyos mértékig ellensúlyozzák. Azt hiszem a bizottsági tárgyalás során Esterházy Móric gróf t. képviselőtársam pendítette meg ezt a szempontot, hogy mi lesz akkor, ha a mi reformpolitikánk csak a keresztény nagyvagyonnak egyoldalú és végleges lebontásában merül ki és ugyanakkor szem elől tévesztik azt, hogy miközben ez a vagyon elforgácsolódik és — mondjuk — demokratizálódik, más kezekbe kerül, ugyanakkor a másik oldalon érintetlenül marad az a folyamat,, amely ott kevés kézen óriási pénzvagyonokat koncentrál és halmoz fel, (Ügy van! Ügy van! Taps a jobboldalon és

r a középen.) anélkül, hogy vele szemben mérséklésnek, beavatkozásnak vagy lebontásnak tendenciáját látnánk. (Lázár Andor igazságügyminiszter: Ez nem ebbe a javaslatba való!) Nem is kívánjuk,, Jaogy ez a hitbizományi javaslatban történjék. Arról, hogy milyen méreteket ölt nálunk most nem akarok részletesebben beszélni, (Halljuk! Halljuk!) de arranézve, hogy milyen veszedelmet foglal magában, legyen szabad itt egy összeállításból adatokat idéznem. Ez az összeállítás a múltkoriban az Adózók Lapjában jelent meg, amely kimutatást közöl a 30.000 pengőn felüli jövedelmek birtokosairól, tehát azokról az adóalanyokról, akik 30.000 pengőn felüli jövedelem után fizetnek adót. Ez a statisztika körülbelül négyszáz nevet foglal magában. Ebből a négyszáz névből legyen szabad nekem csak talán egy tízedrészét, harmincat-negyvenet felsorolni, illusztrálásául annak, hogy a másik oldalon micsoda vagyonok halmozódnak fel anélkül, hogy velük szemben a megfelelő éberség és a megfelelő demokratizáló politika érvényesülne. (Helyeslés a jobboldalon és a középen. — Egy hang a középen: Ezt várjuk a kormányzattól!) Minden személyes él nélkül teszem ezt. Nem vezet engem ebben a tekintetben semmiféle személyes ellenszenv vagy elfogultság. En a magyar gazdasági életnek egy nagy betegségét, betegségi tünetét, az egyik oldalon való eltúlz ásnak a betegségi folyamatát látom ebben, és ennek illusztrálásául akarom ezeket az adatokat felemlíteni. Csak az egészen kimagasló tételeket akarom felsorolni. Ebből a statisztikából látom a következőket: Aschner Lipót, az Egyesült Izzó vezérigazgatója, fizet adót — kerek számokat fogok említeni — 112.000 pengő jövedelem után. Ágoston Manó, a Kispesti Textil vezérigazgatója fizet adót 167.000 pengő jövedelem után. Bauer Ferenc részvénytársasági igazgató fizet adót 112.000 pengő után. Dreher Jenő nagyiparos fizet adót 397.000, tehát közel 400.000 pengő jövedelem után. Drucker Géza, a Győri Textil igazgatója, fizet adót 104.000 pengő jövedelem után. Engel Ármin, a Budapesti Kőszén vezérigazgatója, 78*