Képviselőházi napló, 1935. IV. kötet • 1935. november 12. - 1935. december 21.

Ülésnapok - 1935-73

506 Az országgyűlés képviselőházának 73. dorlók külföldre, idegen országokba és tengerentúlra mentők ki, nem azért mentek ki az országból, mert neon szerették ia magyar földet, hanem azért, mert rajongói voltak ennek az ^ anyaföldnek és kimentek a gyárak és bányák poklába, bogy ott pénzt szerezzenek, hogy éltük feláldozásával és életerejük felmorzsolásával küldjék haza a pénzt, mondván, hogy idehaza abból a pénzből ismét csak földet kell vásárolni. r A magyar^ népnek ez a földszeretete tehát állandó volt és mégis a kivándorlás ellenszereként sohasem próbálkoztak meg azzal, hogy egy egészséges földbirtokreformmal megoldják ezt a hatalmas, nagy kérdést és visszatartsák Magyarországon az egészséges, dolgozni bíró és akaró magyar milliók tömegeit. Megpróbáltak különböző ellenpropagandákkal kísérletezni, amelyekből teljesen hiányzott az őszinteség, mert nem volt soha semmiféle szándék a múltban Magyarországon arra, hogy ezt a súlyos és nehéz kérdést a megoldás felé vigyék. De nemcsak a kivándorlás kérdése^ volt az, amiely ennek a problémának a megoldását már annakidején is sürgette, hanem Erdély kérdése is. Erdély ugyanis nem a békeszerződés alkalmával csúszott ki a magyar nép lába alól, hanem már békében elveszett a magyarság számára. Az ott élő magyar birtokososztály, amely írtózott minden földbirtokreformtól, az esztendők során egymásután adogatta el földjeit, sokszor 1000, 2000. 3000, sőt 10.000 holdakat is, de mindenkor csak román kézbe. Magyar kezekre Összesen csak 11 millió pengő értékű föld jutott az erdélyi eladott földekből, ellenben oláh kézre több mint 200 millió pengő értékű földet játszottak át annakidején. Erdélyben egy oláh pénzintézet, az Albina, egymásután csinálta a fiókokat különböző helyeken és ezekhez az oláh intézményekhez magyar bankok adták a pénzt és így magyar pénzen, csúszott át a föld idegen kézbp

; és vesztettünk ©1 egy egész hatalmas országrészt. Ezek a példák, bár nem tartoznak szorosan ehhez a törvényjavaslathoz, de mindenesetre mementóul szolgálnak mint intőoszlopok, hogy felfigyeljünk arra a kérdésre* mennyire sürgős egy határozott és erőteljes földbirtokreform ebben az országban. S akkor, amikor a hitbizományok kérdését tárgyaljuk, nem lett volna szabad ezt elszigetelten, egymagában idehozni, anélkül, hogy meg ne előzze egy tisztességes, egészséges földbirtokreform. Az erdélyi kérdésről beszélve, ^megemlítem, hogy akkoriban annyira süketek és vakok voltak a magyar földbirtokosok a nemzeti problémákkal szemben, hogy egyáltalában nem tekintettek arra és nem gondolkoztak azon, mit tesznek, nem tudtak felfigyelni az akkor elhangzott intő szavakra és kétségbeesett jajkiáltásokra: hogyan csúszik ki a magyar föld a magyarság lába alól, sőt az akkori kormányok valósággal elősegítették azt, hogy az oláhok részére Erdélyben földet adhassanak. 1911-ben például a vallás- és tanulmányi alap 450 holdas birtokot adott el az oláhoknak. A kolozsvári Nemzeti Színház, amelynek szintén birtoka volt, 703 holdas birtokát adta, el szintén az oláhoknak. Tehát csakis és mindenkor az oláhoknak. Az Iza völgyében 9266 hold magyar birtok a földmívelésügyi minisztérium jóváhagyásával került akkor szintén oláh kézre. Igen t. uraim, akkor is az volt a jelszó, hogy vigyázni kell az oláhokra, mert igen jó kormánypártiak. Akkoriban a nemzetiségi vidékeik egymásután szállították a kitűnőnél kitűnőbb ülése 1935 deeemher 12-én, csütörtökön. kormánypárti kerületeket. Akkor a politika odáig vitte a nemzetet, hogy elvakultak ebben a kérdésben és nem láttak tisztán. Erdélyben akkor kétféle telepítés volt: a románság betelepítése és a magyarság kitelepítése. A hajóstársaságok megjelentek nagyszerű reklámjaikkal, a két tengelyre fektetett nagy kukoricacsővel, hatalmas nagy búzamagvakkal és egyéb fényképtrükökkel csábították ki a magyarságot, hogy menjen magának új hazát keresni, és ugyanakkor, amikor a magyarság kitelepült innen, a Havasalföldről szüremlett be ebbe az országba, régi Erdélyünkbe, az oláhság. Es mi történik ma Erdélyben? Még ma sem szűnt meg az erdélyi és a regátbeli oláhságnak a magyar föld felé való tekintése. Odakint Erdélyben a pópák és a tanítóik még ma áis azt beszélik az elégületlen oláh parasztoknak, hogy: ne féljetek, van még föld egészen a Tiszáig, amely még ma is gazdátlan birtok. Ugyanezt teszik a jugoszlávok és más körülöttünk élő nemzetek is, amikor Magyarországra tekintenek és a Dunántúlra mutatnak azzal, hogy: nézzétek, ott vannak még hatalmas nagy birtokok, amelyeken órákon keresztül megy a gyorsvonat és nem lehet még egy falut sem látni sehol a, vidéken; ott még vannak birtokok, lesz még mit elvenni ettől az országtól. Nekünk magyaroknak tehát, ha egy olyan kérdés kerül a parlament elé, amely a magyar föld felől intézkedik, nem szabad és nem lehet elfelejtenünk ezt a multat és mindig arra kell gondolnunk, hogy jöhetnek és lehetnek idők, amikor a mostani intézkedés esetleg súlyos konzekvenciákkal járhat. Ha a magyar földről van szó, nem lehet elzárkózni attól sem, hogy bele ne pillantsunk a magyar földmunkásság életébe, amely földmunkásság mindig a föld felé néz. Az 1930. évi népszámlálás adatai szerint az ország lakossága 8,688.000 lelket tett ki s ebből 4,499.393, tehát à lakosság 51*8%-a foglalkozott őstermeléssel. A birtokmegoszlás szempontjából azonban szörnyű kép tárul szemeink elé, mert azt látjuk, hogy a statisztika szerint az őstermeléssel foglalkozók közül az öt holdon aluli birtokosok és a földnélküliek száma — leszámítva a gazdasági cselédeket — 2,373.118 lelket tesz ki, ami az őstermelő lakosság 52'8%-át adja, ha pedig (hozzávesszük ezekhez a gazdasági cselédeket is, akkor 2,972.740 lélekszámot kapunk, kereken számítva, tehát hárommillió embert. Ez a három

m

illió koldus réteg, amely ma Magyarországon föld nélkül vagy csak parányi kis földbirtokkal küzd az élettel, küzd családjának és önmagának fenntartásáért és küzd azért, hogy valami úton-módon valamilyen időpontban földhöz juthasson vagy kis földecskéjét megtarthassa. A földnélküliek és a föld után vágyók az ország összlakosságának több, mint kétharmadát teszik ki. Ha a megélhetési viszonyok szempontjából is vizsgáljuk ezt a kérdést, meg kell állapítanunk azt, hogy egy ilyen reform sürgőssége és megvalósításának mikéntje nem lehet tekintet nélkül ezekre a föld nélkül levő és úgyszólván éhező magyar milliókra. (Ügy van! a széUöbaloldalon.) Meg kell vizsgálnunk azt is, hogy era a társadalmi osztály, amely minden a földdel összefüggő reform felé türelmetlen szemekkel néz, jogosult-e erre a türelmetlenségre? Meg kell állapítanunk azt, hogy teljes mértékben jogosult. Az Országos Mezőgazdasági Kamara 1935. évi jelentése szerint ugyanis ezeknek a napszámosmunkából élő embereknek a kereseti lehetősége évről-évre szomorúan csök-