Képviselőházi napló, 1935. IV. kötet • 1935. november 12. - 1935. december 21.

Ülésnapok - 1935-66

Az országgyűlés képviselőházának 66. sége. Pénzügyi hatóságaink azonban a községi orvosoknak a minimális fixumot sem tudják rendelkezésükre bocsátani. Sok éhező és nyomorgó orvos van a vidéken. A fiatal orvosok nem szívesen helyezkednek el vidéken, amíg egy biztos kis fixet nem kapnak. Ne felejtsük el, hogy az Oti., a Mabi. és más intézeti pénztárak mellett a szabad orvospraxis tisztán és kizárólag a falusi kisgazdatársadalomból nyerheti betegeit, mert ma már jóformán csak a kisgazdák nem Oti.- vagy Mabi.-tagok. A szabad orvospraxis tehát csak erre a csekély rétegre zsugorodott össze. Ennak a rétegnek azonban nincs pénze, és bizony szomorú, de be kell vallani, hogy előbb küld el az állatorvosért, mint az emberorvosért. Ezeknek a kérdéseknek a rendezését és taglalását nem találom a javaslatban és éppen ezért nem tudok olyan nagy lelkesedéssel beszélni a javaslat mellett, hanem igenis kötelességem további kritikai megjegyzéseimet megtenni. Ez a magyar orvostársadalom megérdemli, hogy sorsával, exisztenciájával, a biztos mindennapi kenyerével foglalkozzunk. (Úgy van! Ügy van!) A magyar orvostársa; dalom — nem akarok most neveket felsorolni — egész seregét adta a világhírű embereknek. A magyar orvosképzés, hála Istennek, olyan tökéletes, hogy magyar orvosi diplomával a világ bármely részére elmehet valaki, mindenütt szeretettel, megértéssel, sőt bizalommal fogadják. Amikor ezt látjuk az egyik oldalon, ugyanakkor a másik oldalon azt látjuk, hogy ez a kiváló orvostársadalom a legnehezebb anyagi körülmények között él és csak igen nehezen szerzi meg mindennapi kenyerét. Amint már említettem is, a magyar orvostársadalom problémája a kenyérkérdés. A törvényjavaslatban is ennek a kérdésnek kellene dominálnia, de ezzel« szemben csak megszorításokat látunk benne, különböző fórumokat, különböző fegyelmi és büntető szankciókat, de azt, ami megszabná az orvosi létminimumot, különösen az Oti., Mabi. és más betegbiztosító intézetekkel szemben, a javaslatban nem látjuk. A magyar orvosszövetségnek és orvostársadalomnak két fő problémája van, amely az orvostársadalmat évtizedeken keresztül foglalkoztatta: az egyik az ingyen rendelés kérdése, a másik a társadalombiztosítás kérdése. Csak egyedül Budapesten mintegy 178 különböző társadalmi egyesület működik, mint amilyen az Apponyi-poliklinika, a Charité-poliklinika stb. Ezek mind helyiségeket bérelnek, ingyen rendelést tartanak fenn, fizetik a kórházi segédszemélyzetet, gyógyszereket szereznek be. Mindenkinek fizetnek, tisztán és kizárólag csak az orvosok nem kapnak egy krajcárt sem. Az orvosok mégis elvállalják ezekben a különböző társadalmi egyesületekben az ingyenes rendeléseket, csak azért, hogy dolgozzanak és hogy gyakorlatot szerezzenek. Ezeket az ingyenrendelőket perselypénzekből tartják fenn, azonkívül a különféle közületek különböző összegű segélyeket utalnak ki számukra, az orvosok pedig ingyen kénytelenek dolgozni. Emlékezünk a tavalyi zsidókórházi incidensre, amikor az ott ingyen dolgozó fiatal orvosok azt mondták, hog^y ingyen nem tudunk dolgozni, mert nincs pénzünk arra, hogy villamoson elmenjünk a rendelőbe. Akkor máról-holnapra elküldték őket, és rövid idő múlva új orvosokat kaptak, akik tovább voltak hajlandók ingyen dolgozni. ülése 1935 november 28-án, csütörtökön, 291 Menjünk tovább : itt van a klinikai ingyenrendelés kérdése. Bármennyire is fontos az, hogy szakszerű, lehetőleg olcsó, sőt, ingyenes rendelést kapjon a nagyközönség, de nem tartom megengedhetőnek azt, hogy egy hatósági szegénységi ibizonyítvánnyal boldog-boldogtalan és gazdag emberek is elmenjenek a klinikai rendelésre és ott magukat gyógyíttassák. A klinikáknak tancélokból kell egy bő beteganyag, amelyen demonstrálhatják a hallgatóságnak a különböző bajokat, de az sehol sincs előírva, és a klinikáknak sem kellene azt megengedniök, megtűrniök, és elsősorban a belügyi kormányzatnak nem volna szabad megtűrnie, hogy azt a bizonyos perselypénzt — 50 fillért vagy 1 pengőt — akárki befizesse, azután a klinikai rendelést igénybe vegye és ezzel elvegye azt a lehetőséget a magyar orvostársadalomtól, hogy ő mint magánbeteg keresse fel azt az orvost és annak az orvosnak a vizitdíjat vagy kezelési díjat megfizesse. A tavalyi esztendőben történt meg az, hogy Karls badban egy rendelőorvos magyar betegektől körülbelül 80—100 ilyen receptet szedett össze, bizonyságául annak, hogy mennyien veszik igénybe ezt az ingyenrendelést olyanok, akik erre egy általán nincsenek rászorulva. A magam részéről azt tartanám helyes megoldásnak, ha a klinikára hatósági orvosi bizonyítvány, illetőleg beutalás alapján történnék a felvétel. Ezáltal ki volna zárva annak a lehetősége, hogy az orvosi praxist súlyosan sértő és károsító tömeges ingyenrendelésre nyakló nélkül odamenjen mindenki, aki akar. A második kérdés, amelyet említettem, a társadalombiztosítás kérdése. Nemcsak az Oti., Mabi., Máv., Posta, stb. hanem az Oti. vállalati pénztárai is tevékenyen résztvesznek ebben, és ma már az a helyzet, hogy bankigazgatók és nagyjövedelmű emberek is lassankint mind intézeti betegekké válnak, és visszajutok arra az első megállapításra, hogy ma az orvosi praxisnak egyedüli alapja, alanya és terrénuma a kisgazda. Ma az ilyen vállalati pénztáraknak, anint amilyenek a gyárakban és a Hangyában vannak, mindenki lehet a tagja. Most előáll az az eset, hogy — mondom — a nagyjövedelmű tisztviselő, a bankár, mint intézeti beteg filléreket fizet és fillérekért gyógyíttatja magát. Ezek a leányvállalatok, vállalati pénztárak hozzájárulnak az Oti. adminisztrációs költségeihez, de az orvosi illetménytömeghez nem járulnak hozzá. T. Ház! Ha a javaslatot tovább nézzük, annak legnagyobb hibáját jogi szempontból abban látom, hogy az orvost nem védi kellőleg az esetleges inzultusokkal szemben. Itt most ne jogi problémákkal foglalkozzunk, hanem az orvosi praxis gyakorlati részét nézzük. Már nagyon sokszor előfordult a tracheotomiánál, ahol imperative ki van adva a rendelkezés, hogy akármivel, ha mással nem, késsel nyissa meg az orvos a garatot, — magam is tudok ilyen esetet — hogy miután az orvos ezt megcsinálta, a családtagok az orvost formálisan kiverték, hetethavat rákiabáltak. En egyáltalában semmiféle védelmi szankciókat és pontokat nem látok ebben a javaslatban ez ellen, (vitéz Benárd Ágoston: Az orvos már megszokta, hogy a betegtől mindent el kell tűrnie.) Elég haj, .hogy nincs benn a javaslatban egy ilyen szamkció, amely az orvosi társadalmat mentesíti az ilyen inzultusoktól. Menjünk tovább. Valaki flekfctifuszt kap, vagy bármely más ragályos betegséget, ahol a fertőzés esete