Képviselőházi napló, 1935. IV. kötet • 1935. november 12. - 1935. december 21.

Ülésnapok - 1935-66

Az országgyűlés képviselőházának 66. ülése 1935 november 28-án, csütörtökön. 283 orvosokra, akik közül sokan, különösen a fiatalabbjai, a szó teljes értelmében a legnagyobb nyomor közepette élnek. (Ügy van! Ügy van! balfelöl. — Malasits Géza: A fiatal orvosok legtöbbje már koplalóművész lett!) Súlyosnak tartom ebben á javaslatban azt is, hogy a pénzbírsághoz, ha az orvosi kamara az orvosra valamely jelentéktelen összegű, mondjuk 10 pengős bírságot szabott ki, az a következmény fűződik, hogy az orvos három esztendeig nem vehet részt az önkormányzatban. Ez ismét politikum. Ha tudniillik az orvost abban a kamarában, amelynek elnöke csak a belügyminiszter által elfogadott egyén lehet, valamely jelentéktelen dolog miatt öt pengőre ítélik, ez éppen elég, hogy három esztendeig ne lábatlankodjék a kamarában, ahol nem kellemes az ő szereplése. Másik hibája a javaslatnak. Amikor a magánorvos az orvosi karba felvétetik, igen sűrű rostán kell keresztülesnie, a 22. Vban foglalt akadállyal kell megküzdenie. Azok az orvosok ellenben, akik közszolgálatra, vag'y pedig törvény által létesített testülethez neveztetnek ki, minden további nélkül felveendők az orvosi kamarába, vagyis, azoknak felvételi lehetőségeit az orvosi kamarának nem is szabad vizs gálnia, nem szabad felülbírálnia. Nem kell tehát mást tenni, mint egy elesett orvost, akinél fennforog egyik-másik ok azok közül, amelyek a 22. §-ban taxatíve fel vannak sorolva, tehát, mondom, valamilyen elesett embert a kormányzat egyszerűen kinevez valamely állásra, abban a pillanatban benn van a kamarában, abban a pillanatban rehabilitálva lett, abban a pillanatban elkezdheti magángyakorlatát, — mintha mi sem történt volna. Megtörténhetik persze, hogy öt nap múlva elbocsátják állásából. Az állam esetleg nem hajlandó > pusztán ily baráti cselekedetért, valamely állásban huzamos ideig fizetni. Az illető előre meg is Ígérheti, hogy egy hét múlva leniond, akkor azonban már tagja lett az orvosi kamarának és folytathatja azt -az orvosi praxist, amelyet különben sohasem tudott volna folytatni, mert a 22. § értelmében az orvosi kamara nem vehette volna fel. Ismét egy függőségi helyzet. Annak az orvosnak, aki az orvosi kamarán kívül rekedt, nem kell mást csinálnia, mint politikailag előnyösen szerepelni és a lehetőség szerint oly helyzetbe kerülni, hogy a magas hatóságok figyelme ráterelődjék és legalább átmenetileg állásba kerüljön, abban a pillanatban már be is érkezett az orvosi kamara tagjai közé. Végül, t. Képviselőház, bátor vagyok foglalkozni a fogtechnikusoknak itt már többször vitatott problémájával. Ez a kérdés szintén súlyos és elevenbe vágó. 1911-ben a fogtechnikusok kérdését úgy rendezték, hogy azoknak, akik akkor levizsgáztak, az ú. n. fogászmestereknek megengedtetett a fogtechnikus gyakorlat, sőt, azonkívül megengedtetett az, hogy fogat húzzanak és fogtömésekkel foglalkozzanak. Azokat azonban, akik 1911-ben ezt a fogászmesteri vizsgát nem tették le, — aminek oka természetesen, igen sok és igen különböző volt, lehetett esetleg, hogy az illető éppen külföldi tanulmányutat tett, külföldön a fogászat magasabb praktikáit tanulmányozta, közben itthon lemaradt a fogászmesteri vizsgáról — és arra utalták, hogy kizárólag szájon kívül, technikai munkákbal foglalkozzék. A gyakorlat azonban ezt a rendeletet hatályon kívül helvezte Tudvalévő, hogy az írott jogot a szokásjog korrigálhatja, nullifikálhatja. Ez történt a fogtechnikusok kérdésében is. Megvan ez az 1911-es rendelet, 1911 óta azonban több mint húsz esztendő telt el, ezalatt a húsz év alatt az élet sok mindent produkált, ezalatt a húsz év alatt volt többek közt a világháború és ezalatt a húsz év alatt a fogtechnikusok százai a leggyönyörűbb, legszebb fogmunkákat végezték el. A katonaságnál igénybevették őket, • úgyhogy végeredményben a fogtechnikusok az úgynevezett fogbehelyezéssel tűrötten foglalkoztak. Mégpedig nemcsak foglalkoztak, hanem a legnagyobb megelégedés és elismerés mellett foglalkoztak. Hiszen tudvalévő, hogy ez a fogtechnikus s ág nem annyira tudományos mesterség, — van benne persze bizonyos tudományos, elméleti rész is — de inkább manuális ügyességet tételez fel. Ha a fogorvos egy hiányzó fogat akar helyettesíteni, felveszi a mintát, odaadja a fogtechnikusnak, aki a fogat elkészíti. Ha a mintát rosszul veszi fel, a fogtechnikus rosszul készíti el azt a műfogat és az a szegény ember évtizedeken keresztül a rosszul pótolt foggal kínlódik. Amit a fogtechnikusok kívánnak, azt ez a törvényjavaslat lehetetlenné teszi, mert ennek a törvényjavaslatnak 52. i-a kuruzslásnak minősíti, ha valaki, aki nem orvos, bármiféle vonatkozásban oly cselekményt követ el, ame lyet a törvény szerint csak orvos gyakorolhat. Hogy ez a fogászokra is vonatkozik, az kitűnik a törvényjavaslat 57. §-ából. Az 57. § hivatkozik az 54. §-ra, amely szerint a vizsgázott fogászmesterek kivételt tesznek. Azt tehát, amit 1911-ben egy rossz rendelet megcsinált, most ez a törvényjavaslat akarja kodifikálni. Ez a fennálló gyakorlattal szemben végtelenül súlyos, végtelenül fájdalmas jogfosztás. A fogtechnikusok százai fognak kenyér nélkül maradni, olyanok, akik már beilleszkedtek a társadalomba, mert nem áll az az érv, hogy 1911 óta minden fogtechnikusnak tudnia kell azt, hogy nem szabad fogpótlással foglalkoznia, mert 1911-ben már megvolt à rendelet. Igen, de, mint említettem, ezt a ren deletet az élet hatályon kívül helyezte. Arra nézve, hogy a fogtechnikusok mégis csak foglalkoztak ilyen kizárólag technikai munkákkal, igen érdekes itt a kezemben lévő néhány igazolvány, elismerés. Az egyiket például a vallás- és közoktatásügyi minisztériumi államtitkár úr intézte 1927-ben egy fogtechnikushoz, — tehát jóval 1911 után • — amelyben azt írta ennek a fogtechnikusnak, hogy: »A vakok intézete igazgatóságának jelentéséből értesültem, hogy Nagyságod a nevezett intézet növendékeinek fogászati teendőit díjtalanul végezte s ezenfelül többszáz pengő értékű anyagot is felhasznált.« Itt van azonban egy másik írás is, amelyet a Vakok József Nádor Intézetének igazgatósága intézett egy fogtechnikushoz, amelyben szintén azért fejezi ki háláját, hogy immár tíz esztendő óta gondozza az illető díjtalanul az intézet kétszázat meghaladó világtalan gyermekének fogait. Egy ilyen fogtechnikus, aki tíz év óta ingyen dolgozik a vakok intézetében és a gyermekeknek sem volt munkája miatt semmi bajuk, ennek a törvényjavaslatnak alapján kuruzslóvá válik és kénytelen lesz beszüntetni ezt az irgalmas, becsületes, tisztességes munkát, amelyért maga a miniszter úr is köszönetet mond. Ilyen körülmények között — azt hiszem — nem méltánytalan az a kívánság, amelyet ezek a jobb sorsra érdemes fogtechnikusok előadnak.