Képviselőházi napló, 1935. IV. kötet • 1935. november 12. - 1935. december 21.

Ülésnapok - 1935-66

272 Az országgyűlés képviselőházának 66. lása — természetszerűleg szintén az orvosi kar rovására — gazdasági szempontból is végtelenül helytelen és fonák helyezetet teremtett. Azt mondják, hogy azok az orvosok, akik ma ilyen betegségi biztosító intézetekben dolgoznak, — már szó volt itt erről ebben a Házban — mindössze két órát kötelesek dolgozni azért a csekély díjazásért, amelyben részesülnek, a valóságban azonban ez úgy fest, hogy két órát tartoznak rendelni ott abban az intézetben, de azonkívül ott, ahol rájuk esik — mondjuk — 5—600 vagy 1000 beteg ellátása, ezeknek látogatása, ezeknek a házaknál való kezelése úgyszólván összes idejüket elrabolja, úgyhogy magángyakorlat folytatására már csak alig jut idejük. Azt vártuk volna tehát, hogy az orvosi rendtartással kapcsolatban legalábbis bizonyos intézkedések történjenek, amelyek az orvosi karnak ezt az egészségtelen megoszlását és ezt a helytelen foglalkoztatását bizonyos mértékben megszüntetik, vagy legalábbis csökkentik. Kétségtelen, hogy amikor ilyen kari rendtartásról van szó, akkor a kar belső életét szabályozó intézkedéseknek kell elsősorban a törvényjavaslat tárgyát képezniök. Azt kell látnom azonban, hogy ez a törvényjavaslat — ha kizárólag kari szempontból bírálom is azt — nem oldja meg az orvosi autonómia kérdését. Minden társadalom, minden ember arra törekszik, hogy a maga szabadságának maximumát elérhesse. Az orvosi kar, amely eddig úgyszólván rendtartás nélkül, az Orvosszövetségben tönörülve vagy nem tömörülve élte a maga egyszerű és sivár életét, eddig is megtalálta a maga eszközeit, amelyek az ő kari érintkezésükhöz szükséges volt. Azt vártuk tehát a javaslattól, hogy itt egy olyan autonómiát fog kiépíteni, amely úgyszólván teljesen az orvosokra fogja bízni egész kari életük lepergetését, és a kormányhatalom legfeljebb csak annyi intézkedési jogot fog magának vindikálni, amennyit minden más társulással szemben vindikál, hogy t. i. a felügyeleti jog a belügyminiszter úré, és ő olyan esetekben, amikor a törvény azt előírja, beavatkozási jogát érvényesíteni fogja. Nem állítom azt, hogy a belügyminiszteri beavatkozás szükségtelen a kari érdekek szempontjából. Szükséges, mert vannak esetek, amikor az helyénvaló, amikor az irányítás, a vezetés mikéntje talán maga kívánja, hogy egy felsőbb fórum tegyen intézkedéseket. E javaslatban azonban azt látom, hogy bárhová fordulok, bármelyik '' szakaszt ütöm fel, mindenütt találkozom a felső j hatalomnak, a kormány szervének, a belügyminiszternek a beavatkozási jogával. Ha csak a kirívóbb eseteket veszem, ame- ! lyek nem érintik az adminisztrációs kérdéseket, hanem elvi természetűek és súlyos szabadság- j jogokat érintenek, akkor mindjárt a 7. §-nál azt látom, hogy azt mondja a javaslat, hogy a kerületi kamara elnökét e tisztében a belügyminiszter erősíti meg. Ez olyan abszolút jog a belügyminiszter úr kezében, amelyet ha helyesen fog fel, ha helyesen értelmez, annak nincsen semmiféle gátló, rosszindulatú hatása. (Csilléry András: ügy van!) Jöhetnek azonban olyan esetek, amikor ez a beavatkozási jog, ez a diszkrecionális, abszolút jog esetleg nem jóindulattal, hanem rosszindulattal gyakoroltatik. Ha pl. az orvosi kamara választ magának egy elnököt, akkor kisül, hogy nincs megválasztva, ha az elnök kinevezése nem kap megerősítést. Ez az úgynevezett diszkrecionális és abszolút jog... (Esztergályos János: Súlyos ülése 1935 november 28-án, csütörtökön. operációkhoz is előzőleg a belügyminiszter engedélyét kell majd a jövőben kikérni! — vitéz Kozma Miklós belügyminiszter: Ha majd a képviselő urat operálják, elmegyek! Derültség. — Esztergályos János: Nagyon köszönöm, belügyminiszter úr! Hálás leszek a miniszter úrnak ezért!) Elnök: Esztergályos János képviselő urat kérem, maradjon csendben. (Esztergályos János: A miniszter úr szeretne engem operálva látni! Derültség. Halljuk! Halljuk! a baloldalon.) Soltész János: Az ilyen abszolút jog nemcsak az ilyen rendtartások keretében érvényesülhet, hanem —mint látjuk — a közigazgatási életben is vannak ilyen abszolút jogok, amelyek sok esetben rendkívül káros hatással vannak a magyar társadalomra. Hogy csak egy ilyen abszolút jogról emlékezzem^ meg, a legkisebb esetet veszem. A legegyszerűbb közönséges kis községi bíróválasztásnál megvan a tisztújító szék elnökének, a főszolgabírónak az a joga, hogy ő jelöli ki azt a három embert, akik közül a közönség a községi bírót választhatja magának. Ez szépen néz így ki, nincsen ebben semmi veszély és úgylátszik, a főszolgabíró rendelkezik annyi judiciummal és belátással, hogy mindenesetre olyanokat fog oda kijelölni, akik alkalmasak és megfelelőek. Történtek azonban olyan esetek, éppen ennek az abszolút jognak a következtében, hogy jelöltek egy rendes embert, aki a szolgabíró jelöltje volt, de nem kellett a népnek. Erre jelöltek két cigányt. A nép dühében megválasz; totta inkább a cigányt, mintsem azt, aki neki nem kellett. Hogy mást ne mondjak, éppen a napokban történt az én kerületemben, Mezőtárkány községben, — ahol van összesen 900 szavazó és ahol én igen jól álltam, mert volt 860 emberem — hogy azok felvonultak és kérték, hogy jelöljék az ő emberüket bírónak. Nem jelölték, hanem jelöltek egy embert, akit azután 14 szavazattal meg is választottak községi bírónak, és kisült harmadnapra rá, hogy abban, akit a főszolgabíró magáénak vallott és jelölt, súlyosan tévedett. (Rupert Rezső: Kaufmann volt?) Nem. Ez az ember a kommün idején arra szervezte a népet, hogy meg kell nyúzni a főszolgabírót és a főszolgabíró csak a mi embereink pártfogásával tudott elmenekülni a postahivatalba, ahonnan külön fedezet mellett tudott csak tovább menni. Ez tölti be most a községi bírói széket. Tudom, hogy reparálva lesz a tévedés, hogy esetleg le fogják mondatni, egyszóval orvosolva lesz a dolog, erről meg vagyok győződve. De ez az abszolút jog eredményezhet ilyen hibákat, amelyeket azután nehezen lehet kiküszöbölni. Ha már megvan adva a jog arra, hogy a belügyminiszter úr erősíthesse meg a kamara elnökét, méltóztassék legalább meghatározni, hogy ki lehet kamarai elnök. Ez olyan egyszerű dolog; szabják meg a feltételeit, hogy ki lehet kamarai elnök, vagy pedig, hogy ki nem alkalmas a kamarai elnöki tisztség betöltésére. A törvényhozói hivatás végeredményben a legmagasabb közfunkció és van rá törvény, amely megszabja, hogy ki lehet és ki nem lehet törvényhozó, ki méltó erre és ki méltatlan. Méltóztassék meghatározni, hogy ki nem alkalmas arra, hogy az orvosi kamarának elnöke lehessen. (Rupert Rezső: Méltatlan embert nem választanak meg az orvosok!) Az orvosoknak meg lesz a judiciumuk ebben a tekintetben, tehát rá lehet bízni a kamarára azt, hogy saját elnökét megválaszthassa.