Képviselőházi napló, 1935. IV. kötet • 1935. november 12. - 1935. december 21.
Ülésnapok - 1935-66
Az országgyűlés képviselőházának 66. ülése 1935. évi november hó 28-án, csütörtökön, Sztranyavszky Sándor és vitéz Bobory György elnöklete alatt. Tárgyai: Elnök vitéz Mecsér Andrást végleg igazolt képviselőnek jelentette ki. — Az orvosi rendtartásról szóló törvényjavaslat. Hozzászóltak : Soltész János, Béldi Béla, Dulin Jenő, vitéz Árvátfalvi Nagy István, Dinnyés Lajos. — A legközelebbi ülés idejének és napirendjének megállapítása. Hozzászóltak: Farkas István, Huszovszky Lajos, vitéz Kozma Miklós belügyminiszter. — Az ülés jegyzó'könyvének hitelesítése. A kormány részéről jelen volt; vitéz Kozma Miklós. (Az ülés kezdődik délután à óra 7 vérekor.) (Az elnöki széket Sztranyavszky Sándor foglalja el.) Elnök: At. Ház ülését megnyitom. Az ülés jegyzőkönyvének vezetésére Huszár Mihály, a javaslatok mellett felszólalók jegyzésére vitéz Kenyeres János, a javaslatok ellen felszólalók jegyzésére pedig Vásárhelyi Sándor jegyző urat kérem fel. Bemutatom a m. kir. közigazgatási bíróság ítéletét, amellyel folyó évi november hó 5. napján tartott ülésében a esengeri választókerületben megválasztott vitéz Mecsér András képviselő úr választása ellen beadott panaszt elutasította. Mivel vitéz Mecsér András képviselő úr megválasztása óta 30 nap eltelt, őt végleg igazolt képviselőnek jelentem ki. Bemutatom a t. Háznak Zala vármegye közönségének feliratát a nyugdíjak újbóli rendezése tárgyában. (Esztergályos János: Nagyon helyes!) A feliratot a Ház előzetes tárgyalás és jelentéstétel céljából kiadja a kérvényi bizottságnak. Napirend szerint következik az orvosi rendtartásról szóló törvényjavaslat folytatólagos tárgyalása. (írom. 107., 115.) Szólásra következik Soltész János képviselő úr. Soltész János: T. Házi Az orvostársadalomnak régi kívánsága, hogy az ő kari életüket önmaguk irányíthassák, önmaguk szabályozhassák és egy orvosi kamara keretén belül élhessék az ő külön speciális szakmai életüket. A magyar társadalomnak ezek a legcsendesebb munkásai évtizedek óta hangoztatják már ezt a kívánságukat, azért mindenki nagy örömmel fordult annakidején az orvosi rendtartásról szóló javaslat felé, mert azt remélte és hitte, hogy ez a javaslat tényleg nemcsak ennek a karnak rendi életét fogja megvalósíKÉPVISELÖHÁZI NAPLÓ IV. tani, hanem szociális vonatkozású bajait is orvosolni fogja. Ma az orvosi kar védhetetlenül súlyos anyagi helyzetben van, különösen a fiatal orvosi társadalom, úgyhogy mondhatni, az orvosi társadalomnak már egyharmada egészen proletársorsba süllyedt. Ennek egyrészt az az oka, hogy Magyarországon az orvosi kar eloszlása rendkívül egészségtelen. Amíg a fővárosban 3868 orvos esik egymillió lélekre, addig odakint Csonka-Magyarország többi részében a hétmillió magyarra ugyancsak ennyi orvos esik. Ha most ezeket a számokat felbontjuk kisebb parcellákra, azt látjuk, hogy míg Budapesten 259 lakosra egy orvos esik, addig a törvényhatósági városokban 600 lélekre esik egy orvos, viszont a megyei törvényhatóságokban, azaz a községekben, a magyar falvakban már csak 2000 lélekre esik egy orvos. (Esztergályos János: Azok is 20 fillérért kénytelenek egy vizitet csinálni! Éhen pusztulnak az orvosok kint a falvakban!) A miniszteri indokolás maga is látja a bajokat, érzi a veszedelmeket, erre az indokolásban a miniszter úr a leghatározottabban rá is mutat, azonban eltolja magától a megoldás kérdését, annak lehetőségét és azt mondja, hogy a mai gazdasági viszonyok nem alkalmasak ilyen szociális kérdés rendezésére. A bajok forrása a helytelen területi megoszláson kívül még abban is rejlik, hogy az orvosi foglalkozást a háború utáni időkben túlzott mértékben szocializálták. Hatalmas nagy embertömegeket vontak a kötelező orvosi kezelés alá és az orvosi kezelés terén az ilyen betegségi biztosító intézetek áttértek az úgynevezett szalagrendszerre, a Ford-rendszerre, amely lehetővé teszi azt, hogy egy orvos, természetesen sablonizálva, számos és számos beteget gyógyítson meg. Úgyszólván teljesen visszahanyatlott egyes és nagy városokban az orvos egyéni kezelése a beteggel szemben. Már pedig semmi sem fontosabb, mint az, hogy az a beteg megismerkedhessek az ő orvosával, az orvos az ő betegével, ismerje annak összes körülményeit, szociális viszonyait, életlehetőségeit és azok kapcsán alkalmazza az ő orvosi működését, orvosi tudását. Az orvosi tevékenységnek ez a sablonizá40
