Képviselőházi napló, 1935. IV. kötet • 1935. november 12. - 1935. december 21.
Ülésnapok - 1935-65
Az országgyűlés képviselőházának 65. és pótlékait fokozatosan megvonták vagy leépítették? Ismeri-e a pénzügyminiszter úr a dohánygyári alkalmazottak nehéz szociális helyzetét és hajlandó-e a pénzügyminiszter úr ezen segíteni? Tobler János.« Elnök: Tobler képviselő urat illeti a szó. Tobler János: Mélyen t. Ház! Az iparügyek minisztere nagyon helyesen hosszabb idő óta a bérminimum kérdésével foglalkozik és a bérminimum bizottság révén az egyes foglalkozási ágakban megállapíthatja a bérminimumot. Mi a magunk részéről ezt az eljárást helyeseljük, osak sajnáljuk, hogy a tempó nem gyorsabb és a bérminimum kérdése és megállapítása nem terjed még ki olyan foglalkozási ágakra, ahol a bérminimumok megállapítása nem volt okszerű. Ha az iparügyek minisztere a bérminimumot. megállapíttatja, ezt valószínűleg azért teszi, hogy az egyes foglalkozási ágakban a dolgozók létminimumát biztosítsa. Sajnálattal kell - azonban megállapítani, hogy ebben a tekintetben az államot s bennünket valamennyiünket is súlyos hiba terhel. Egy-két héttel ezelőtt volt szerencsém a t. Ház elé hozni a magyar királyi postaaltisztek ügyét, akiknél a létminimum, a megélhetési minimum nincs biztosítva. Ma egy újabb ilyen munkát kell végeznem és rá kell mutatnom arra, hogy az állam munkásai, a dohánygyári alkalmazottak és a dohánybeváltók munkásai szintén nem keresik meg létminimumukat. Az Országos Statisztikai Hivatal megállapítása szerint október havában a létminimum havonta 92 pengő volt. A dohánygyárakban, sajnos, ezt a létminimumot nem keresik meg és felvetődik a kérdés, hogy vájjon miért"? Talán a dohánygyári munkásság nem olyan termelőképes? A magyar dohánygyárakban az 1981/32. költségvetési évben heti 48 órás munka idő mellett dolgozott 6760 munkás, az 1934/35-ös költségvetési év számadatai szerint heti 35 óra munkaidő mellett 5907 munkás és munkásnő, tehát a dohánygyárakban az elmúlt évben 863 munkással kevesebb dolgozott és volt foglalkoztatva. Mindezek mellett a dohánygyári munkásságnak annak ellenére, hogy létszámában erősen megcsonkították, munkaideje is alaposan redukálódott, 48 óráról heti 35 órára. Ez a dohánygyári munkásság redukált munkaidő és redukált munkáslétszám mellett ugyanazt dolgozza és ugyanazt termeli ki, amit annakidején 863 munkással több dolgozott fel. A dohánygyári alkalmazottak bérére vonatkozólag legyen szabad rámutatnom arra, hogy a dohányjövedék 1931-ben és 1932-ben 7,329.926 pengőt fizettek ki bérekre, 1934'35-ben pedig 5,545.000 pengőt. Ez azt jelenti, hogy a dohánygyári munkásság átlagfizetése 1931-ben évi 1085 pengő, vagyis heti 22 pengő 50 fillér volt, ezzel szemben 1935-ben az átlagfizetés heti 18 pengő 60 fillérre esett. Ez az átlag azonban nem fogadható el teljesen, mert hiszen a dohánygyárakban és üzemekben férfimunkások és szakmunkások is dolgoznak, akik valamivel többet keresnek s így inkább a dohánygyári munkásság adatai fogadhatók el, amelyek azt mondják, hogy a dohánygyári munkások között igenis vannak, akik csak heti 14—15—16 pengőt keresnek. De ha el is fogadjuk a 18 pengő 60 filléres hetenkénti átlagfizetést, ez egy hónapra 74 pengő 40 fii; lért tesz ki, a létminimum pedig a Statisztikai Hivatal szerint 92 pengő, meg kell tehát állapítani, hogy a dohánygyári munkások ós munűlése 1935 november 27-én szerdán, 255 kásnők havonta 16—17 pengő 60 fillérrel keresnek kevesebbet, mint a létminimum. A dohánybeváltóknál a helyzet még roszszabb, mert itt 12—13 pengős heti fizetések vannak, még hozzá azzal a megszorítással, hogy "a munkások nem dolgozhatnak az egész éven át, hanem csak félévig, az év másik felében pedig nem foglalkoztatják őket. Az én szerény véleményem szerint nem nagy szociális felfogásra vall az és főleg nem felel meg a sokszor hangoztatott Quadragesimo Anno szellemének, ha a munkáslétszámot 'egyik évről a másikra, 863-mal redukáljuk, a megmaradt munkáslétszámnak pedig egy évben kétmillió pengővel kevesebbet fizetnek ki munkabérekre, különösen akkor, amikor 1933 óta nemcsak a munkabéreket redukálták 10%-kai, hanem a dohánygyári műnk áss ágnak juttatott különböző pótlékokat is, így megszüntették a dohányjövedékeknél a koirpótlékokat, de megszüntették a fővárosi dohánygyárakban dolgozó munkásnők közlekedési segélyét is, amely évente 400.000 pengőt tett ki. Mélyen t. Ház! Tisztelettel kérdem, hogy vájjon hogy éljen ímeg a dohánygyári munkásság heti 14—15—16 pengőből, illetve egy hónapban 70 pengőből, amikor itt a fővárosban a drágaság állandóan emelkedik? Akár elfogadja ezt valaki, alkar nem, a tények előtt meg kell hajolni, amelyek azt mondják, hogy igenis pont azoknak a cikkeknek az ára emelkedett, amelyek a dolgozó ember megélhetéséhez, mindennapi kenyeréhez tartoznak. Hiszen egy kiló zsír ima 1 pengő 80 fillér, az olcsó kenyeret, a barna kenyeret a hatalmas kartelek egészen egyszerűen beszüntették, olcsó kenyeret nem sütnek. Egy kiló burgonya ára ma a fővárosban 18—26 fillér, így egészen természetes, hogy ez a munkásréteg a legnagyobb küzdelmek között él, megélhetése borzasztó nehéz. Mii keresztényszocialisták mindenkor vigyáztunk arra, s azon voltunk és vagyunk, hogy az állami üzemekben a hangulat megfeleljen a imi keresztényszociális nemzeti felfogásunknak s arra törekedtünk, hogy a gyárakban a hangulat elfogadható legyen. Sajnálattal kell azonban megállapítani, hogy a keresztényszocialista dohánygyári munkások utolsó kongresszusán — nemzeti munkások, tehát komoly munkások kongresszusán — olyan kijelentések hangzottak el, amelyek bizonyítják, hogy ezek az embereik nagyon komolyan el vannak keseredve. Így Nagy Imre a debreceni munkások nevében azt mondotta, hogy Debrecenben az aszály miatt olyan óriási a drágaság, hogy a murik ások mai csekély fizetésükből nem tudnak megélni. Müller Karolni a budapest— kőbányai gyári munkások kétségbeejtő helyzetéről beszélt, kenyeret, illetőleg tisztességes fizetést sürgetett, kérte, hogy a megüresedett munkahelyeket töltsék be. Az általános kezelési osztálynál például azt panaszolják, hogy 5—6 ember végzi el azt a munkát, amit azelőtt 30 ember végzett el. A közgyűlésen elhangzott Tabakovios Oszkárné beszéde, aki aizt mondta, hogy a könnyek, panaszok és jajszók hangzanak mindenütt a dohánygyárakban. En jogosnak találtam egyik-másik szakmabeli, foglalkozási ág kérelmét és a miniszter úr figyelmét felhívnám a szakmunkások és műszerészek kérelmére, amely abból áll, hogy I. osztályú szakaltisíztekké neveztessenek ki, ami annál könnyebb, mert hiszen más állami intézményeknél már be van vezetve ez a rendszer. A dohánygyári alkalmazottak azonban legjobban sérelmezik az ő nyugdíjkérdésüket. Itt 37*
