Képviselőházi napló, 1935. IV. kötet • 1935. november 12. - 1935. december 21.

Ülésnapok - 1935-65

256 Az országgyűlés képviselőházának 65. ülése 1935 november 27-én szerdán. 5000 ember nevében kell a miniszter úrhoz szólanom és megkérnem arra, hogy a nyugbér kérdését úgy méltóztassék megoldani, hogy az nyugdíj legyen. Szűnjék meg a nyugbér, mert hiszen például 40 évi szolgálat után 62 pengő a havi nyugbér. De furcsa az is, hogy például a legújabb rendelkezések szerint annak a munkásnőnek, aki 18 éves kora előtt állott a dohánygyár szolgálatába, a 18 éves kora előtti szolgálatát nem számítják be a nyugbérbe. Végtelenül fájlalják a hadiözvegyek, hogy törvényes rendelkezés folytán elvették a legénységi állományú hadiözvegyek Ötpengős havi járulékát, ha 60 pengős keresetük van. Ha a hadiözvegynek 60 pengő keresete van, nem kaphatja meg az ötpengős hadiözvegyi járulékot. De nem terjed ki ez a nyugbér — és ezt sérelmezik nagyon — sem a feleségre, sem a gyermekre, nincs nevelési segély. Az ő kívánságuk tehát az volna... (Folytonos zaj és mozgás.) Elnök: A t. képviselő úr bizonyára észreveszi, hogy az egész t. Ház diskurál beszéde alatt. A házszabályok 146. §-a értelmében bestédet olvasni tilos, kérem tehát, ne méltóztassék beszédét olvasni. Ez az oka annak, hogy az egész Házban nem lehet csendet teremteni. Tobler János: Miután a dohánygyári alkalmazottak statisztikai adatait pontosan akarom visszaadni, annál is inkább, mert valószínűleg abban a szerencsés helyeztben leszek, hogy a miniszter úr választ fog adni nekem, adataimat papírról akartam felolvasni és olvastam fel, annál is inkább, hogy konfúzió ne történjék, mert hiszen a dohányjövedék a múlt években kiadott számokat éppen tegnap rektifikálta, változtatta meg és nekem ezt figyelembe kell venni. Legyen szabad erre hivatkoznom és azt a kívánságot előadnom, hogy az özvegyi járadékot a férj nyugdíjának 50%-ában és a gyermekek nevelési segélyét 24 éves korig folyósítani szíveskedjék. A magam részéről tisztelettel kérem a miniszter urat, legyen ennek az 5000 alkalmazottnak szociális munkaadója és vegye figyelembe, hogy ezek a munkásnők komolyan dolgoznak és segítse őket úgy, hogy megélhetésük biztosítva legyen. Elnök: A pénzügyminiszter úr óhajt szólani. (Halljuk! Halljuk!) Fabinyi Tihamér pénzügyminiszter: T. Képviselőház! Tobler János t. kénviselőtársam interpellációjára válaszomat a következőkben van szerencsém megadni. Van tudomásom arról, — sajnálatos tudomásom van róla — hogy a dohánygyári alkalmazottak fizetését és pótlékát fokozatosan megvonni, illetőleg leépíteni voltunk kénytelenek. Hogy mely okokból, azt szóvá tette Müller Antal országgyűlési képviseilő űr 1933 június 28-án, és arra hivatali elődöm ie-en részletes írásbeli választ adott. Az interpellációnak eme felelevenített fel melegített adatokat tartalmazó része tekintetében tehát utalóik hivatali elődöm nészletes válaszára. (Helyeslés jobbfelöl.) Ami a másik kérdést illeti, hogy ismerem-e dohánygyári alkalmazottak nehéz szociális helyzetét és hajlandó vagvok-e ezen segíteni, összefoglalóan a következőket válaszolhatom. Ha szabad itt néhány számadatot felsorolnom, az 1930/31. költségvetési évben még az volt a helyzet, hogv a pipadohánv és a szivarkadohány fogyasztása 7.909.000 kilogrammot, a szivarfogvasztás 90,684.000 darabot tett ki. Most az 1934/35. költségvetésű évre ez a fogyasztás rendkívül lényegesen visszaesett és pedig a pipa- és szivarkadohány fogyasztása visszament 6*6 millióra, a szivarfogyasztás pedig 57*6 millió darabra. Ez tehát azt jelenti, hogy rendkívüli csökkenés állott be, ami kifejezésre jut az eladási összárakban is, amennyiben ugyanezen idő alatt a jövedelem 131 millióról 101*9 maliiéra szállott le, amely jövedelemcsökkenés nem lett volna ellensúlyozható a dohánygyártmányok árának leszállításával, mert a gazdasági élet automatizmusa ilyen nehéz pénztelen időkben nem működik, tehát az árleszállítást nem követi nyomon és párhuzamosan a kereslet emelkedése. Ez a helyzet tehát azt jelentette, hogy tulajdonképpen a dohánygyári összmunkásság harmadrésze feleslegessé vált s egy tisztán rideg üzleti szempontokból kiinduló gesztío esetén a munkásság harmadrészét el kellett volna bocsátani. Ezt természetesen nem engedélyezhettük, hanem kénytelenek voltunk és pedig a munkások részéről is a belátó vezetőemberekkel egyetértésben fokozatosan leszállítani a munkaidőt 48 óráról 42-re, majd pedig 35 órára. Jól meg kell jegyezni, mert ez rendkívül érdekes példa, hogy Ausztriában, ahol sokkal nagyobb a dohányfogyasztás a dohánygyártmányok mindenféle kategóriájában, — ami összefügg azzal, hogy ott nagyobb gazdagság van és a városi lakosság számaránya nagyobb, mint a vidéki lakosságé és így a dohányfogyasztás is sokkal nagyobb — Ausztriában is heti 35 órára szállították le a munkaidőt,^ sőt egyes vidéki osztrák gyárakban még ennél is rövidebb a munkaidő. Ne méltóztassék félreérteni, nem azért mondom ezt, mintha követendő példa volna, csak igazolásul hivatkozom arra, hogy ahol a dohányjövedék jövedelme és a dohányfogyaisztás hasonlíthatatlanul nagyobb, ott is ez az itt sérelmezett 35 órára leszállított munkaidő forog fenn, mert az, összes kérdések lényege a munkaidőredukcióban rejlik. Ha ezt fel tudnók emelni, akkor természetszerűleg ezzel karöltve a jövedelmek is felemelkednének. Amint javulás áll be, — bizonyos javulási irányzat határozottan van, ami összefügg azzal a koininerciálisabb, fürgébb, üzletibb szellemmel, amely a dohányjövedéket áthatja — lehet általánosságban is javítani. Nem szabad azonban elfelejteni azt sem, hogy a kiadási oldalon is jogosan és méltányosan kívánhatnak áldozatokat a dohányjövedéktől a dohánytermelő gazdák. Méltóztatnak emlékezni arra, hogy az idén kora tavasszal a tavalyi igazán katasztrofális dohánytermésre való tekintettel igen jelenté; kény áldozatot hoztam és a dohánybeváltási árakhoz pótlékot engedélyeztem, (Úgy von! Ügy van!) amelynek mértéke — ami nagyon kivételes és nehéz eset a mai időkben — szinte azt merném állítani, kielégítette a dohánytermelő gazdákat. (Ügy van! jobbfelől.) Hasonló helyzet előtt állunk az idei termés tekintetében és az érdekeltségekben és a dohánytermelési szaktanácsban ma folynak a tárgyalások. Itt is igen lényeges áldozatot kérnek a dohányjövedéktől, utalva arra az átlagrentabilitásra, amely — sajnos — nem is olyan nagyon kedvező. Azt hiszem, olyan méltányos középarányosokkal fogom megoldani ezt a kérdést, — amennyire egyáltalában lehet — amelyek remélhetőleg megelégedést fognak kiváltani az érdekelteknél. Méltóztassék tehát figyelembe venni, hogy a kiadási oldalon is állandóan kell áldozatot hozni.