Képviselőházi napló, 1935. IV. kötet • 1935. november 12. - 1935. december 21.

Ülésnapok - 1935-63

Az országgyűlés képviselőházának 63. \ tendővel a társadalombiztosítási törvényt megalkottuk. Már akkor ugyanis majdnem minden felszólaló szavaiban felcsendült az a kívánság, hogy azokat az embereket, akik a legszegényebbek: a földmunkásokat, a kubikusokat, a föld napszámosait is kapcsoljuk bele a mezőgazdasági munkásbiztosításba s a társadalombiztosításba. (Cseh-Szombathy László: Helyes, csináljuk meg!) Méltóztassék megérteni: ma, amikor a gazdaság nem rentábilis, amikor a gazdának annyi mindenféle terhe van, hogy a pénzügyi megoldás elé szinte lehetetlen akadályok hárulnak, mindennek ellenére sem szabad megfeledkeznünk arról, hogy segítsünk azokon, akik a legjobban rá vannak szorulva az orvosi segítésre. Ha a társadalombiztosító intézet büszke nevét egyáltalán viselheti egy intézet, akkor biztosítsuk azokat, akik legtávolabb vannak minden kulturális közösségtől, akik nem élveznek a földi javakból semmit, sem villanyt, sem járdát, sem iskolát, sem Istenházát. Ezekre kell elsősorban gondolnunk (Helyeslés a jobboldalon,) és ha orvosi munkaalkalmak teremtéséről van szó, akkor méltóztassék ezt a nagy tömeget bevonni a társadalombiztosításba. (CsehSzombathy László: Lássuk mielőbb a törvényjavaslatot!) Előttem szólott képviselőtársam is szóbahozta azután az OTI orvosainak problémáját. Szóvátette, hogy milyen súlyos tévedések történhetnek az agyondolgoztatott orvosok receptírásából. Szükséges tehát, hogy azoknak az orvosoknak rövidebb legyen a munkaidejük, szükséges, hogy az orvos egy beteggel többet foglalkozhassék, akkor majd nem lesznek ilyen tévedések. Hiszen mindig sajnálatos dolog az, ha egy orvos ilyen súlyos vétkeket, vagy tévedéseket követ el, de mi mindig keressük az okot is, hogy miért került abba a helyzetbe. Elvégre lássuk csak akármelyik esetet, amely a közelmúltban az újságokban szerepelt. Az illető orvos évtizedeken keresztül kifogástalanul működött, operációkat végzett, segített embertársai bajain, szenvedésein s amikor egyszer megtévedt, akkor jött a büntető igazságszolgáltatás a maga súlyos büntetésével. En nem kifogásolom, hogy a büntetés súlyos legyen, de meg akarom akadályozni azt, hogy egy jóravaló, becsületes orvos olyan helyzetbe kerülhessen, hogy az ilyen bűn elkövetésére alkalma vagy módja nyíljék. Mélyen t. Ház! A kamara szükségességét hangoztatva, a törvényjavaslat indokolása a következőket mondja (olvassa): »Félő, hogy a jövőben a megélhetési nehézségek fokozódásával a létért való harcban olyan harcmodor fejlődhet ki az orvosok között, amely nemcsak az orvosi kar jóhírét, hanem a közegészségügyet és a betegek érdekeit is komolyan veszélyezteti.« Erről a harcmodorról, amelynek elfajulása már ötven évvel ezelőtt is mutatkozott, amire bátor voltam az egykorú lapok kivonatából ismertetést adni, találó képet festett legutóbb az Orvosszövetsg lapjában egy orvos, névszer int Hevesi Gyula doktor. A helyzet t. i. az, hogy az orvosi kollegialitásról és az orvosi praxisszerzés mai módszeréről »difficile est satiram non scribere«. A humor ügyvédje szerint a kollegialitás nem egyéb, mint állandóan résenálló gyűlölet. Az orvos megállapítása szerint »egymás kölcsönös elpusztítására irányuló törekvés«. (Derültség.) »Más orvos kezelését helybenhagyni — írja Hevesi doktor — vagy helyeselni: saját magunk érdekei ellen „való mulasztás.« Nem is teszi ma már senki, sőt az ése, 1935 november 22-én, pénteken. 205 úgynevezett gorombán őszinte doktor az előző kezelőorvost nagyobb háziállataink egyikéhez szokta hasonlítani. A jó praxis megszerzésére a vidéken meghonosodott eljárás igen egyszerű és biztos. Az újonnan letelepedett orvos végiglátogatja az egyes családokat és a bemutatkozás alkalmával rögtön felajánlja szolgálatait az eddigi orvosnál olcsóbban. (Propper Sándor: Elég baj, hogy erre rászorul.) Budapesten talán a legújabb divatos eljárás az, hogy az egyik orvos a másik orvosnak ad részesedést a honoráriumból. Mesélhetnék sokkal élesebb színezetű dolgokat is, (HalljukJ Halljuk! — Egy hang a középen: Inkább ne halljuk!) de nem teszem, mert arról a néha hitványnak nevezhető eljárásról, amit az egyik kartárs a másikkal szemben a praxisban kifejt, nem szívesen nyilatkozik az orvos, még akkor sem, ha magunk között vagyunk. Bár szerintem minden kisiklás ellenére, melyet az orvosi társadalomban egyesek elkövethetnek, a rendnek jövőjében és magasztos hivatásában megbízhat, minden becsületes ember, a helyezt mégis indokolja azt a felfogást, hogy fegyelmi szempontokból is szükség van a kamarára. Ennek megvilágítására hoztam fel ezeket a pédákat. (Cseh-Szombathy László: Az egyetlen jó érv!) De legfőképpen azért van szükség az orvosi kamarára, hogy legyen törvényen alapuló szervezet, amely az orvosi rendet a hatóságok előtt képviseli^ és amely a jogos orvosi érdekeket más érdekképviseletekkel szemben is hatályosan megvédi. A javaslat időszerűségét az együttes bizottság jelentése indokolja azzal is, hogy világszerte lábrakapott az az eszmeáramlat, amely az azonos hivatású egyének hatósági jellegű társulását követeli. En ezeket az Összes indokokat, amelyek a kamarák felállításának szükségességét kívánják, talán a Nemzeti Munkaterv 95. pontja utolsó mondatával is érthetővé tudom tenni, amely szerint az orvosi kamara kell az orvosi érdekek hatályos védelmére. Aki a kamarától azt várná, hogy az orvosok gazdasági helyzetén is segíteni fog, csalódni fog, mert ha volna is a szervezettség folytán az orvosi kamarának irányító befolyása az orvosok gazdasági helyzetére, a 39. § harmadik és negyedik pontja ezt illuzóriussá teszi, mert azzal, hogy az orvos elhatározásától tesszük függővé, hogy egy beteget ingyen, vagy a kamara által megállapított díjnál olcsóbban gyógyít-e, nem tettünk egyebet, mint törvénybe iktattuk az orvosi honorárium kérdésében az orvos lefelé való licitálásának a jogát, ami pedig egyik veszedelme ma is az orvosi rend túlzsúfoltságának. Szerény véleményem szerint, ha egyéb általános szempontok indokolják, hogy ennek a szakasznak benn kell maradnia ebben a tervezetben, akkor legalább tegyük oda a »beteg« szó elé a »szegény« szót, hogy az orvosnak olcsóbban csak szegény beteget szabad gyógyítania. Ne méltóztassanak azt gondolni, hogy itt szegénységi bizonyítvánnyal felszerelt betegekről van szó, de ha megadjuk ezt a jogot az orvosnak, — ha egyáltalán jognak nevezhető ez — akkor korlátozzuk, hogy csak szegény beteggel szemben tehesse meg. Ugyanennek a szakasznak harmadik bekezdése bizonyos mértékben aggodalmat kelt aziránt, hogy az orvosi honoráriumok bírói úton behajthatók-e, mert megállapítja a minimális orvosi díjat, a szakasz harmadik bekezdése szerint pedig a bíróság ezt leszállít-