Képviselőházi napló, 1935. IV. kötet • 1935. november 12. - 1935. december 21.

Ülésnapok - 1935-63

204 Az országgyűlés képviselőházának 63. Ez volt a helyzet ötven esztendővel ezelőtt. Még érdekes az, hogy amint ma foglalkoztatja az embereket a kamara gondolata, — mint ahogy ezt a javaslathoz feliratkozott képviselők nagy szarna mutatja, nemcsak az orvosokat, de mindenkit érdekel — úgy már abban az időben is a különböző folyóiratok, így pl. a »Jogi Szemle« is vitatkozott a kamaráról és érdekes például Csatár y Lajos megállapítása, aki a kamarát rozsdás intézménynek minősíti, olyan kamarát pedig, amely a diplomájától is megfoszthatja az orvost, nem is akar egyáltalában ismerni, mert szerinte az orvos legfőbb bírája a lelkiismeret. (Cseh-Szombathy László: Meg a beteg!) Amikor 1897-ben az Országos Orvosszövetség megalakult, attól kezdve a kamarai váták elcsendesedtek, majd jött a világháború, amely az első igazi nagy csapást mérte az orvosi rendre és hajtotta azt az elploretáriasodás nyomorúsága felé. Egyszerre kiderült 1914-ben, hogy kevés az orvos és másodrendű egészségügyi erőket is fel kellett vonultatni az első vonalba. Ennek következménye és visszhangja például ma előttem szólott t. képviselőtársam beszédének a fogtechnikusok és fogorvosok harcára vonatkozó része. Meggyorsították és megkönnyítették az orvosi diploma megszerzését s a háború után a csonka-ország területén a számban megnövekedett orvostárs adaloni kétségbeesetten néz körül és keresi a megélhetés módját. Biadtan eszmél rá, hogy széthulló ereje nem hír megbirkózni a korszellemmel s hogy a betegség biztosítás általánosításával az orvosi érdekeket teljesen háttérbe szorítják. Az Orvosszövetség azután a kamara létesítésétől várja a gyógymódot, a gyógyítást, a hihetetlenül rosszrafordult gazdasági helyzet megmentését; az orvosok nagy többsége azonban mégis aggodalommal néz a rózsásnak igazán nem mondható jövő felé. Pedig szerény megítélésem szerint az orvosi kamarára úgy a becsületes, jóindulatú orvosok nagy seregének, mint magának a magyar közegészségügynek szüksége van. Debuisset pridem, előbb kellett volna, amikor még nem vált orvosi körökben sokaknak jelszavává, hogy előbb a, kenyér és azután a jog. Érdekes, hogy míg az általános titkos választójognál politikailag eléggé kihasználják azt a jelszót, hogy »előbb a jog, azután a kenyér«, addig ennél a törvényjavaslatnál, amelyben a jogok és kötelességek fontos definiciójáról van szó, ennek éppen a fordítottját követelik, amikor kifogásolják azt, hogy miért előbb a kamara; jöjjön előbb az orvosok megsegítése! Valahogy a kamarától várjuk ezt és a kamara, ebben a vonatkozásban is tehet valamit, amint beszédem későbbi folyamán erre bátor leszek kitérni. Most a javaslat, 60 esztendős küzdelem után, végre idekerült a törvényhozás elé s a törvényhozás bölcseségére van bízva, hogy a kamara, úgy legyen megalkotva, hogy az egyrészt főleg falusi vonatkozásban igen elmaradt közegészségügynek legyen erős vára, ahol a népbetegségek ellen sikeresen lehet felvenni a harcot, másrészt pedig biztos otthona legyen minden orvosnak, aki becsületes, tiszta, szándékú és tiszta lelkű. Azok között az okok között, amelyek a kamara szükségességét indokolják, szerepelni szokott az orvosi pálya túlzsúfoltsága is. Hogy ez az indok nem egészen abszolút érvényű, arra bátor voltam már beszédem elején hivatkozni, amikor arra, mutattam rá, ülése, 1935 november 22-én, pénteken. hogy 50 esztendővel ezelőtt is ezt jelölték meg egyik oknak. Azt azonban koncedálni kell, hog/ mégis csak objektívebb a mi megítélésünk ma Csonka-Magyarországon, ha túlzsúfoltságról beszélünk, mint volt elődeinké 50 esztendővel ezelőtt Nagymagyarországon. Hiszen Nagymagyarországon a háború végén körülbelül 4500 orvos volt s amikor trianoni Magyarország megalakult, ez a 4500 orvos Csonka Magyarország területén változatlanul megmaradt, ma pedig 15 esztendő után a 9000-et is meghaladja a számuk. Ha a statisztikai adatokat nézzük, amelyek szerint figye'embvéve az új diplomák számát és a meghalt orvosok számát is, évente 340-el effektive több orvos van Magyarországon, akkor megállapíthatjuk, hogy tényleg túlzsúfoltság van ezen a pályán. Nem hiszem azonban, hogy a kamarától várható volna ennek a túlzsúfoltságnak megszüntetése. A túlzsúfoltság megszüntetése érdekében az egyik remédium az volna, amit évek óta megemlítek minden egészségügyi beszédemben, hogy méltóztassék egyik vagy másik, vagy esetleg két egyetemet is nem az orvosnevelés, hanem az orvostovábbképzés szolgálatába állítani. Méltóztassék meggondolni, mit jelentene az, ha ezeken az egyetemeken nem kezdő érettségizett diákok tanulnának, hanem csupa meglett korú falusi orvosnak tennék kötelezővé az cdőadások hallgatását, hogy ismereteiket felújítsák. A Közegészségügyi Intézet az utóbbi időben már megpróbálta ezeknek a kurzusoknak széles alapokra fektetésével ezeket a hiányokat pótolni, de szerintem még tovább kellene menni. Nemcsak hogy intézményesen kell megteremteni a megoldást, hanem kötelezővé is kell tenni a kurzusok látogatását. Erre az egyik vagy másik vidéki egyetem teljesen megfelelő is volna. Még apresztízséből sem veszítene az az egyetem, sőt — szerény véleményem szerint — csak nyerne vele, ha az orvostovábbképzést szolgálná. Mert méltóztassék elképzelni, hogy az a vidéki orvos, aki évtizedek óta elszakadt a központtól s akinek nem volt módja továbbképzőkiírzusokat hallgatni, milyen színvonalán áll ma az orvostudománynak. Elvégre az egészség az ember legfőbb kincse, amellyel nemcsak a gazdag, hanem a szegény is rendelkezik, ez tehát általános kincs, amelynek megőrzése érdekében fel kell használnunk minden eszközt. A régi monarchiában a tartalékos tiszteket évente egy-két hónapra mindig berendelhették, hogy ne maradjanak el a modern harcászattól; miért ne lehetne akkor megcsinálni ma ezt, az orvosi továbbképzést is. amikor megvannak rá az eszközeink, hiszen világos, hogy arra a négy orvosegyetemre nincs szükségünk abból a célból, hogy minél több orvost neveljenek, de mondom, annál nagyobb szükségünk van arra, hogy azok az orvosok, akiket ezek az egyetemek neveltek, minél tökéletesebb, minél jobb orvosok legyenek, (Élénk helyeslés a jobboldalon és a középen.) Mélyen t. Ház! Az orvosok nyomorúsága is egyik indokként szerepel a kamara felállítá; sának szükségessége tekintetében. _ Az orvosi nyomorúság megszüntetésének módjait tegnap három pontban jelölte meg Cseh-Szombathy László orvosképviselőtársam, (Létay Ernő: Nagyon szép beszéd volt!) s ezt alá is lehet írni, mert konkrét javaslatokat ajánlott arra a célra, hogy mit kellene tenni. En megtoldom az ő javaslatait még egy kívánsággal, amely akkor merült fel, amikor mi ezelőtt úgy hat-hét esz-