Képviselőházi napló, 1935. IV. kötet • 1935. november 12. - 1935. december 21.

Ülésnapok - 1935-61

Az országgyűlés képviselőházának 61. ülése, 1935 november 20-án, szerdán. 143 1. Nem látja-e elérkezettnek a miniszter úr az időt, hogy a magyar könyv — tudományos és szépirodalmi egyaránt — a magyar művelődés lehetősége és a magyar írók érdekében intézményes intézkedések tétessenek? 2. Milyen intézkedések volnának szükségesek, hogy a közvélemény felvilá^osíttassék a tudományos és a szépirodalmi munkásság jelentőségéről és fontosságáról az ország jövője és helytállása szempontjából? 3. Nem látja-e szükségesnek a miniszter úr, hogy a magyar írók és publicisták tehetségének és munkásságának fokozása érdekében ezeknek legsúlyosabb s immár tehetségüknek rovására menő anyagi gondjaik intézményesen enyhíttessenek; szociális téren lévő kiáltó bajaik orvosoltassanak?« Elnök: Az interpelláló képviselő urat illeti a szó. Farkas Elemér: T. Képviselőház! Nem először emelek szót a magyar művelődés és a magyar kulturális problémák érdekében. Szükségesnek láttam időközönként a magam gyenge és erőtlen hangján belekiáltani a kegyetlenül nehéz és küzdelmes magyar életsors vezetőinek, közkatonáinak, de ezenfelül a magyar életsorsot reálisan latolgató embereknek a fülébe, hogy az anyagi megalapozottságra, a gazdasági célkitűzésekre, jobb és emberibb megélhetésre, a tisztább és szociálisabb életfelfogásra való törekvés egymagában még nem elegendő arra, hogy eredménnyel tudjunk részt venni a népek kulturális versenyében. Tisztában vagyok vele, hogy a napi gondok enyhítése, a sivár jelen terheinek elviselhetőbbé tétele, a kenyér és a megélhetés problémája ma mindennél előbbrevaló és nem érünk rá arra, hogy ütött-kopott házunkat a magasabb műveltség, a tudomány és irodalom kincseivel díszítsük és szépítsük, amikor a tető roskadozik, (Farkas István: Látjuk az egyetemi zavargásoknál!) a vakolat hull a falról és itt-ott már a téglák hullanak ki a falból. (Farkas ístván: Látjuk, milyen szépen fejlesztik ezek a kultúrát!) Amennyire igaz ez, éppen annyira veszedelmes is ez a tétel. Állítom és vallom, hogy a szellemi fegyverek ereje nélkül, a tudomány kincseinek felhasználása nélkül, ha fog is ez a nemzet eredményeket elérni a gazdasági harcban, ha ki is tudjuk állani ezeknek a gazdasági harcoknak pusztító számumát, mégis egy elernyedt, elsorvadt, a küzdelemre és versenyre képtelen nemzedék fogja itt tengetni életét a Dunamedencében. Tisztában vagyok azzal is, hogy nem hálás a feladat, amelyre vállalkoztam, nem hálás feladat a mai körülmények között: a kenyérgondok sorvasztó nappalai és álmatlan éjszakái közepette a nemzetet felrázni akarni és figyelmeztetni mindenkit arra, hogy ha legdrágább nemzeti örökségünket, kultúránkat elveszítjük, akkor kitörölnek bennünket az önálló nemzetek sorából és akkor pusztulnunk kell erről a földről. Nem hálás feladat a mai körülmények között állandóan hangoztatni, hogy a kultúra nemcsak együttműködés a nemzetek között, hanem bizonyos fokig harc és versengés is. Nem szeretném, ha majd az utánunk következő nemzedék a kultúra elültöltő puskáival a kezében találná magát szemben más nemzetek kulturális repülőgépeivel, tangaival és más modern fegyvereivel. (Farkas István: Már pedig nálunk ez így van!) Nincsen így képviselő úr. (Farkas István: Sajnos, így van!) Tévedni méltóztatik és hála Istennek, hogy téved a képviselő úr. Azért küzdöttem és küzdök, a kulturális gondolatért és küzdök azért, hogy a nemzet minél szélesebb rétegeit áthassa az a végzetszerű meggyőződés, hogy nálunk lenni, vagy nem lenni, illetőleg művelődni, vagy nem művelődni teljesen egyértelmű. A tudás és a művelődés szellemi kincseinek rekvizitumával, a magyar könyv és a magyar író sorsával kívánnék foglalkozni egy igen rövid interpelláció keretében. En állítom és vallom azt, hogy a törvényhozás figyelmének ki kell terjednie a magyar • életsors és jövő minden legkisebb problémájára. Innen kell elsősorban elhangzania a figyelmeztető szónak, vagy ha úgy tetszik, vészkiáltásnak és nem lehet az, hogy tétlenül és ölbetett kezekkel nézzük, hogy ebben a kenyérhareban mikép pusztulnak el a nemzet féltve őrzött és drágán megszerzett kincsei. Sona még erre a nemzedékre, azonkívül a magasabb műveltségre, tudományra és irodalomra nem várt nagyobb és nemesebb feladat, mint ma, nemzetünknek ebben a lelki válságában. Megmutatni és felkutatni a nemzeti multunkban és géniuszunkban rejlő erőt, ennek kapcsán növelni az önbizalmat és az önmegbecsülést^ rámutatni hibáinkra, ennek révén emelni erényeinket, saját értékének öntudatára ébreszteni a magyart, ez a szent feladat. Kimondhatatlanul alkalmas és tehetséges erre a mi fajunk. Kétségtelen azonban az is, hogy soha még ás senol máshol a világon kedvezőtlenebb körülmények között nem dolgoztak és nem működtek ezek a tehetségek, mint nálunk. Igaza volt. Klebelsberg Kunónak, akinek emléke és alkotásai előtt mélységes főhajtással és tisztelettel kell meghajolni mindenkinek, (Ügy van! Ügy van!) hogy hazánk szellemi életében a kettétört oszlopok, a derékban kettétört fák országa. T. Ház! Nehogy valaki félre értsem engem. En nem a magyar irodalom válságáról, hanem a magyar könyv és a magyar író válságáról beszélek. Kétségbeejtő közöny, hihetetlen vállvonogatás mutatkozik nálunk az utóbbi időben minden iránt, ami léleknemesítő, íami tudást és műveltséget kölcsönző. Kétségbeejtő közöny mutatkozik s talán cinizmus is és bizonyos, különösen a fővárosban tapasztalható viccelődés minden, bármilyen kiváló szellemi munka iránt s a könyv az utolsó, amelyre áldoznak. Bizonyos cinizmus és kétségbeejtő közöny kiséri ennél a pontnál is a magyar írónak a sorsát, ennek a sorsa pedig, állítom, nehezebb minden más szellemi foglalkozást űző sorsánál. A könyvkiadók — éppen a publikum hideg közönye folytán — könyvkiadásra már vállalkozni sem mernek, legtehetségesebb íróink pedig pár fillérért eladják — természetesen álnéven — tollúkat az utcasarkon megjelenő detektív- és rémregények céljaira. íróink szárnya letörve, a nyomor és kétségbeesés veri béklyóba tehetségüket. Hírlapíróink és publicistáink, akiknél tehetségesebbet egy nemzet sem tud kitermelni magából, a lapkiadók rosszul fizetett, a napi gondok folytán elernyedt és szárnyaszegett robotosai, akiknek sem a jövője, sem az öregsége biztosítva nincs s akiknek annakidején jól elgondolt és szépen felépített f szociális intézményei pusztulásra vannak ítélve, azért, mert nincs intézményes és törvényes intézkedés arra nézve, hogy a munkaadók vállalt, kötelezettségeiknek betartására késztessenek. Amelyik író pedig mégis hozzájut egy irodalmi és ennek révén egy bizonyos mértékű