Képviselőházi napló, 1935. IV. kötet • 1935. november 12. - 1935. december 21.

Ülésnapok - 1935-60

114 Az országgyűlés képviselőházának 61 annál is inkább, mert hiszen ezeknek nemzet­közileg elismert értékük van. Hogy mindjárt áttérjek a tárgyra, a ren­delkezések közül feltétlenül helyesnek tartom a 5. § mostani bizottsági szövegét, szemben a régi törvénnyel, amely szerint csupán musthoz vagy seprőjéről még le nem fejtett új borhoz szabad besűrített mustot hozzáadni. A márkázásra vonatkozó 13. §-nál nem lá­tom tisztán kifejezve azt, hogy vájjon ez a már­kázás csakis palackborokra vonatkozik-e vagy nem. Azt hiszem, itt bizonyos eltérő magyará­zatoknak lehet helye. Túlszigorúnak tartom a 17. §-t, mert kétségtelen, hogy a szőlőbirtokosok legnagyobb része nem rendelkezik azzal a fel­szereléssel, amely az első kereskedő kéz a bor seprőjét kisajtolhassa, ámbár egyéni vélemé­nyemként hangsúlyozni kívánom, hogy a leg­ideálisabb helyzetnek azt tartanám, ha sem a termelő, sem a kereskedő ezt a kisajtolást nem végezhetné. Ez azonban természetesen olyan ideális álláspont, amelyet gyakorlatilag meg­valósítani nem lehet. Hogy a közfogyasztásra — amint a 11. § mondja — csak kilenc fokos bort lehet felhasználni, az bizonyos körülmé­nyek között s bizonyos években és vidékenként kétségtelenül igen szigorú és súlyos rendelke­zés, de mégis tekintettel kell lennünk arra, hogy túltermeléssel van dolgunk. Ezt úgy or­vosolnunk — szerintem — nem lehet, hogy mi­nőségileg silányabb borokat is nagy mennyi­ségben a piacra engedjünk s ezáltal a túlter­melést fokozzuk. Ez árt a szőlőgazdaság egye­temes érdekének, annyival is inkább, mert hi­szen ezen a réven lehetővé tesszük azt, hogy eredetileg magasabb és jobb minőségű borok azután bizonyos manipuláció következtében mint silányabb borok kerüljenek közfogyasztás­ra, mert hiszen ismeretes az a közmondás, hogy könnyebb a borból ecetet csinálni, mint ecetből bort. Nem fogadom el első olvasásra a bizottsági szöveg 15. szakaszát. Azt hiszem, hogy az ere­deti javaslat szövege megfelelőbb, bár elisme­rem, hogy igen nehéz e kérdés helyes eldön­tése és hogy talán a bizonyos mértékig rugal­masabb szövegezésre igenis szükség van, szemben az eredeti szöveggel. Leghelyesebb­nek azonban azt tartanám, ha minél előbb és minél részletesebb felvilágosítást kapnánk, hogy miképpen óhajtja az igen t. kormány a direkt-termő amerikai szőlő kérdését szabá­lyozni. Helyesen mondta az egyik t. képviselő­társam, hogy a direkttermő szőlők termése tulajdonképpen nem is nevezhető bornak, azt vagy nemesíteni kell, vagy ki kell pusztítani vagy pedig termését iparilag fel kell dolgozni. Csak azután ennek a rendezésnek és szabályo­zásnak ne az legyen a vége, hogy a mezőgaz­dasági szesz és a szőlőtermelés lássa a hátrá­nyát vagy fizesse meg a differenciát és vég­eredményben azután esetleg ne a sörfogyasztás javára billenjen a mérleg. T. Ház! Kétségtelen, hogy a bortörvény egymagában nem lehet Öncél s a kodifikáció. a jogszabályalkotás nem elegendő ahhoz, hogy egy túltermeléssel küzdő, százados és megszo­kott piacától megfosztott termelési ágat, amelynek nagy szociális jelentőségét az előt­tem szólott több t. képviselőtársam már méltó­képpen kimerítette, életképessé tegyen, vagy megmentsen az életnek. Ezért még a követ­kező szempontokat vagyok bátor a t. Háznak és a t. kormánynak egészen röviden a figyel­mébe ajánlani. Először is — amit képviselő­'. ülése 1935 november 19-én, kedden. társaim is felhoztak — a csemegeszőlő telepí­tésének előmozdítását akár kedvezmények nyújtása útján is támogatnám, súlyt helyeznék a szőlőfogyasztás propagálására és tovább­menőleg: szőlővidékeken még az ismétlőisko­lákban is bizonyos szőlészeti és borászati isme­retek taníttatását rendelném el, mert hiszen a szaktudás hiánya ezen a téren is a legdrágább termelési költségek egyike. (Az elnöki széket vitéz Bobory György fog­lalja el.) A külföldi export tekintetében, ha nem is intézményesen, hanem talán mégis egyes ese­tekben utána lehetne nézni annak, hogy az az ital, amely magyar bor elnevezése alatt külföl­dön forgalomba kerül, tényleg bornak és ma­gyar bornak nevezhető-e, mert hiszen ez na­gyon fontos a márkázás komolysága és presz­tízse szempontjából is. Azt hiszem, hogy ez sokkal kevesebbe kerülne, mint a borházakkal kapcsolatos^ kiadások, illetve ezekből a kiadá­sokból a IX. címet még ma is terhelő kamat és amortizációs szolgálat, ahol — ha jól emlék­szem — még mindig 300 és egynéhányezer pengő fordíttatik ezeknek az adósságoknak kamatára és törlesztésére s a szőlészetnek és borászatnak tulajdonképpen alig marad va­lami, illetve kevesebb marad, mint amennyi a kamatszolgálatra és törlesztésre szükséges. A termelési kiméréseket is szóvátették kép­viselőtársaim mindkét oldalról. Ezzel kapcso­latban két dolgot kívánok megjegyezni. Tagad­hatatlan, hogy a termelési kimérések a borfo­gyasztás emelkedéséhez vezettek, tagadhatatlan az is, hogy a termelési kimérések felállításáig, különösen városhelyen, a közönség hihetetle­nül drága áron jutott csak borhoz és -?nnek következtében természetesen nem vette azt. Meg vagyok győződve arról, hogy ha ez a nagy spannung végleg megszűnnék, akkor ma­guk a termelők is a legnagyobb örömmel nem bajlódnának tovább a dolognak kereskedői és értékesítési részével és a bor ismét régi útján kerülne a fogyasztáshoz. Dinnyés igen t. képviselőtársam már rá­mutatott arra az anomáliára, hogy a terme­lési kiméréseket is kereseti adóval rójják meg. Szerintem ez nem is egyezik egész adórend­szerünkkel jelenlegi formájában és kettős adóz­tatást jelent, ha a jövedelmi adót vesszük te­kintetbe, hármas adóztatást azonban, ha a földadót is figyelembe vesszük. Második megjegyzésem a termelési kimé­résekkel és egyáltalában a borfogyasztással kapcsolatban az volna, hogy — természetesen egy bizonyos alkoholfogyasztási képességet feltételezve — a közönség fogyasztóképessége bor tekintetében a pénzügyi helyzettől és r az ország gazdagságától, vagy szegénységétől függ (Ügy van! ügy van! balfelől.) és egy bi­zonyos nemzeti jövedelem mellett nagyon is korlátolt az az összeg, amelyet a közönség a borfogyasztásra használ fel. Hiszen vidéken ismeretes az a közmondás, hogy ha a molnár­nak sok vize van, akkor bort iszik, ha pedig kevés a vize, akkor vizet iszik. Ebben a pár szóban, azt hiszem, benne van az a nemzetgaz­dasági tétel is, hogy a borfogyasztás tulajdon­képpen a nemzet vagyonosodásának, illetve pénzügyi fogyasztóképességének egyik fok­mérője. Ami a típusborokat illeti, — ha jól emlék­szem a 38. §-ban van erről szó — azt hiszem,

Next

/
Oldalképek
Tartalom