Képviselőházi napló, 1935. III. kötet • 1935. június 14. - 1935. november 8.

Ülésnapok - 1935-34

Az országgyűlés képviselőházának Sh. ülése 1935 június 17-én, hétfőn. 73 lutája, akkor — méltóztassék elhinni — a mi Nemzeti Bankunk is igen szívesen bocsátana nagyobb volument a nemzet rendelkezésére. (Ügy van! Úgy van! balfelől.) De hogyan lehessen itt egészséges magángazdasági, közgazdasági és állampénzügyi helyzet? Méltóztassanak t. képviselőtársaim csak egy tekintetet vetni költségvetésünkre. 1,176.000 pengő a büdzsénk, a kiadásaink, a szükségleteink. Ezenkívül ott van még az Oti., a Mabi., ott vannak az egyházak, azután az önkormányzatok. 15 millió pengőt számíthatunk az országnak pusztán csak az igazgatására és egynéhány üzemre. Hol bujkál tehát az a 325 millió bankjegy, amivel le kell bonyolítani e mellett még a nemzeti termelés forgalmát is, s hogyan tudja a szükségletet ez a 325 millió pengő bankjegy lebonyolítani, amikor bátor vagyok! újra rámutatni arra, hogy a sebesség is szörnyen meglassúbbodott, mert hiszen igen nagy bonitással, kétszeres-háromszoros fedezettel bíró emberek, vállalatok sem kapnak elegendő hitelt. Ezen kellene segíteni t. Képviselőház, de nem azon a módon, ahogyan Petrovácz igen t. képviselőtársam ajánlaná, hogy kényszeríteni kell a tőkét arra, hogy áldozzon, hogy munkaalkalmakat teremtsen, stb. Ö úgy látja, hogy ezen a téren azért van hiba, mert nem elég keresztény és nemzeti a tőke. Bocsánatot kérek, a tőkének nincs vallása (Baross Endre: Nincs szaga! — Malasits Géza: Nincs hazája!) nincs hazája és nincsen szaga sem, igen jól mondja igen t. képviselőtársam. Hiszen látjuk, hogy keresztény kézben levő nagy vagyonok igen áldásos szerepet töltenek be, látjuk, hogy keresztény kézből rengeteg sok történelmi vagyonná vált közalapítvány került ki, de ugyanígy látunk nemkeresztény kezekből is kikerülni igen nagy alapítványokat, nagy emberbaráti áldozatokat, jótéteményeket. Sohasem lehet tehát keresni, hogy a tőke milyen kézben van. Itt például hozhatom fel azt az esetet, amikor a 48-as pénzügyminiszter meg volt akadva, hogy a kibocsátott kincstári utalványoknak, az 1 és 2 forintosoknak ezüstalapját hogyan hozza össze. Gyűjtés indult meg az egész országban,, egy nagy kölcsönakció. Láttuk, hogy ennek a kölcsÖnakciónak kapcsán egyszerű emberek 1848 május 26-án a múzeum lépcsőjére rengeteg ezüstöt hoztak: elhozták kis pénzüket,, gyűrűiket. Kezdte a dolgot Rottenbiller polgármester azzal, hogy nagy nyakláncát beledobta az odatett ládába. Mindenünnen jelentik a főispánok, hogy a szegényemberek megmozdultak, inkább eladják kis tehenüket, eladják más vagyonukat s az ezért kapott pénzt összehordják a nemzet oltárára ezüstfedezetül, hogy a pénznek értéke legyen, hogy pénzt bocsáthasson ki a kormány. Abban az időben a főispánok mindig csak arról panaszkodnak, hogy csak a tehetős ember nem akarja az ország iránti kötelességét teljesíteni. Hiszen megtörtént, hogy Kossuth egész naivul az ország négy leggazdagabb emberéhez fordult, mindegyikhez elküldött 500.000 pengőforint értékű kincstári utalványt, — a szász coburg-gothai herceg,, Festetics gróf, Sima György báró és Dietrich József volt ez a négy leggazdagabb ember — lelkeshangú felhívással küldötte el nekik ezt az 500—500.000 pengőforintról szóló utalványt, de egyik sem válaszolt rá. Es mi volt az akkori egész nagybirtokosság válasza a felhívásra? Amint az augusztus 24-i vitából tudjuk, amikor az egyik képviselő azt indítványozta, hogy ne bocsássunk ki pénzt, mert hátha assignáták lesznek belőle, hanem inkább forduljunk az ország vagyonos rétegeihez,, a nagybirtokossághoz, Kossuth azon az országgyűlésen — méltóztassanak megnézni az akkori országgyűlés naplóját — kimutatta, hogy az egész főúri rend a nagy nemzeti célra augusztus 24-én, amikor már köröskörül megmozdult ellenünk a világ, a haza megmentésére mindössze 4,800.000 pengőforintot ajánlott fel, s ezt sem készpénzben,, hanem vagyonban — Kossuthnak azután egyik nehézsége éppen amiatt volt, hogy ez a vagyon nem volt mobil — s ezzel szemben rámutatott Kossuth arra, hogy a nemzet szükséglete pedig 42 millió pengőforintot tesz^ ki, ő tehát kénytelen csakis a pénzjegykibocsátás útján segíteni az országon, kénytelen így előteremteni a pénzt. Ismétlem, látjuk ebből,, de látjuk a mi tapasztalatainkból is, hogy a tőkének nincs vallása. Egyormán lehet jó és egy ormán lehet rossz. Kortársai vagyunk a háborúnak. Láttunk a háborúiban nagyon gazdag embereket, akik vagyonuk nagy részét odaadták a hazának, sőt voltak gazdagok, akik nemcsak vagyonuk nagy részét adták oda a hazának,, hanem, mint például gróf Esterházy Pál, a nagy vagyon ura, elment szívesen meghalni a harctérre. Viszont másoknál pedig láttuk, ugyancsak nagybirtokosoknál vagy nem nagybirtokosoknál, ingótőketulajdonosoknál vagy ingatlantulajdonosoknál, háztulajdonosoknál, hogy kihasználták a háborút, üzletet csináltak belőle. Szomorú szívvel és fájdalommal kell arra visszagondolni, hogy a vagyonos osztály nagyrésze nem tette meg a kötelességét, nem vezette olyan enthuziazmus,, olyan áldozatkészség, amilyennek vezetnie kellett volna, mint ahogy vezetett bennünket, másokat, akik itthon voltunk, itthonmaradtunk és mindenünket a hazáért küzdő seregnek adtuk volna. Hiszen nem olyan nyugodtan folyt idehaza az élet, mégis egypáran minél gazdagabbak voltak, keresztények és nem keresztények, annál nagyobb üzletet csináltak a háborúból. (Gr. Festetics Domonkos közbeszól. — Zaj. — Malasits Géza: Nevekkel szolgálhatunk, képviselő úr!) Szembenülő gróf képviselőtársam abban az időben is nemeslelkű voh% amint tapasztaljuk részéről a nemes áldozatkészséget a mai időkben is; én csak az ellen apellálok, ha szabályt akarnak felállítani. Mindenütt vannak jók és rosszak, de nem szabad egyszerűen a lelkesedésre, a lírára bízni ezeket a kérdéseket, mint ahogy Petrovácz Gyula t. képviselőtársam egészen jól elgondolva képzeli, amikor jobban bízik a tőkében, úgy a jobb-, mint a baloldalon és jobbnak hiszi azt, mint amilyen, (Malasits Géza: Javíthatatlan!) amikor azt gondolja, hogy ezeket rábeszéléssel és presszióval rá lehet bírni arra, hogy segítsenek az országon, vegyenek részt a nemzetmentés munkájában. Ehhez inkább az kell, amit Váry Albert t. képviselőtársam fejtegetett, hogy tudniillik rendezzük be úgy az életünket, gazdasági, politikai és pénzügyi életünket, hogy a tőkének jókedve legyen, bizalma legyen, hogy kezdjen ideáradni a termelés területeire és csakugyan indítsa meg a prosperitást. Es itt csakugyan sok lehetőség van. Beszélünk sokat arról, — hiszen a miniszterelnök úr is panaszkodik miatta — hogy voltaképpen akarva-nemakarva, autarchiára vagyunk kénytelenek berendezkedni. Hogy megint Kossuthot idézzem, annakidején, amikor szembenálltunk Ausztria felé a vámhatárokkal és igyekeztünk magunknak ipart teremteni, ő mondotta az ak-