Képviselőházi napló, 1935. III. kötet • 1935. június 14. - 1935. november 8.

Ülésnapok - 1935-34

Az országgyűlés képviselőházának 3 az összeget a kormány főként állam vasúti, útépítési és vízimunkálatok elvégeztetésére kívánja felhasználni. Ez tehát egy felhatalmazási törvényjavaslat lesz, amelynek keretén belül a miniszterelnök úr tehet, amit akar, csináltathat 30 darab sinszeget, beleveretheti egy talpfába és azt^ mondhatja, hogy államvasúti beruházást csinált, három bekötő utat, egy darab Balaton felé vivő utat építtethet, bekenetheti szurokkal és kész az útimunka; a vízszabályozó társulatoknak juttathat pár százezer pengőt és ezzel az egész beruházás be van fejezve, senki a világon nem tudja ellenőrizni, hogy ebből a beruházásból mire mennyit költöttek. (Ügy van! Ügy van! a baloldalon.) Ezzel szemben ugyanaz a kormány, amely megkívánja, hogy bizalommal legyünk iránta, bízzunk benne, hogy ő a 15 milliót valóban beruházásra akarja költeni, — hogy mire mennyit akar adni, azt természetesen diszkréten elhallgatja — a fővárosnál kiköti például azt, hogy kórházépítésre, a balatoni út budapesti szakaszára, a budapesti leánygimnáziumra, sertésvágóhídra, hűtőházra, az angyalföldi szivattyútelepre, új autóbuszok beszerzésére ötmillió pengőt költhet. Ugyanaz a kormány tehát, amely önmagának mintegy korlátlan felhatalmazást követel ebben a törvényjavaslatban, amikor a fővárossal áll szemben, mint a zsugori nagybácsi az unokaöccsének előírja, hogy a havi pénzéből mit szabad vásárolnia, ugyanúgy előírja a fővárosnak, hogy ebből a húszegynéhánymilliós beruházási összegből mire, mit szabad költenie. Ez a beruházási politika a mellett, hogy elégtelen, megítélésem szerint ártalmas is, mert abba a hitbe ringatja a közönséget, azokat a szegény munkásokat, akik munkaalkalmat várnak, hogy valóban munkaalkalmat fognak kapni, holott a beavatott augurok már most egymásra mosolyognak és azt mondják, hogy hát igaz, 15 millió ez az összeg, de ennek egyrészét már elköltötték erre-arra s a vége az lesz, hogy ebből minden lesz, csak áldásos, kenyeret és munkát fakasztó beruházás nem. Bizalmatlan vagyok a kormánnyal szemben, minthogy a múlt megtanított engem arra, hogy ezek az ígéretek, amelyeket a kormány részéről, illetőleg a miniszteri székekből hallunk, mennyit érnek s ezért a javaslatot nem fogadom el. (Helyeslés a bal- és a szélsőbaloldalon.) Elnök: Szólásra következik Rupert Rezső képviselő úr! Rupert Rezső: T. Képviselőház! Osztozom az előttem szólott t. képviselőtársam aggodalmaiban, hogy ebből a kölcsönből aligha lesz beruházás, mert magamnak Is aggodalmam van az iránt, hogy a felveendő kölcsönköltségvetesi előirányzatának részletezését nem tartalmazza az indokolás tehát teljesen az önkényre van bízva hogy mekkora összeget mire fordít a kormány. De kifogásolom ezt a rövid indokolást azért is, mert amikor a pénzügyminiszter úr az ország mai állapotához képest mégis ilyen jelentékeny összeget akar kölcsön felvenni, ugyanakkor nem tartja érdemesnek az országot, illetőleg a parlamentet tájékoztatni arról, hogy vájjon, ebből a kényszerű kölcsönből, amelyet azért veszünk fel,, hogy az ínségen enyhítsünk, hány százalék fog jutni az ínségeseknek, milyen munkákat aikar elvégeztetni. Mert mi itt mindnyájan nagyon szívesen, még az ország ereje megfeszítésével is megszavazí. ülése 1935 június 17-én, hétfőn. 71 zuk a kölcsönt abban az esetben,, ha tudjuk, hogy ennek a megszavazott kölcsönnek igen nagy százaléka azoknak jut, akiken segíteni akarunk. T. Képviselőház, sokszor van úgy, hogy az állam beruház évente 80, vagy akár 100 milliót,, amelyről azt látjuk, hogy ennek a nagy beruházásnak hasznát a munkások talán csak 7—8 százalékban latjaik, pedig az a fontos, hogy az ilyen célokra felvett' kölcsönből a munkásoknak munkabérre mennyi jut. Ebben az esetben azután, ha azt látjuk,, hogy a nagy vállalatok, a nagy tőkeerők, különösen azok, akik a nagy anyagszállításokat végzik egy ilyen vállalkozáshoz,, egy ilyen munkához^ elviszik annak a beruházási összegnek 80 százalékát, csakugyan gondolkoznunk kell azon, hogy ennél vájjon nem jobb-e a munkanélküli segély rendszere? Mert ha én tudom, hogy egy beruházásból,, mondjuk ebből a beruházásból is, amely 15 millió pengőre rúg, tulajdonképpen csak egy-, vagy kétmillió jut munkabérre, a többi pedig a drága anyag ellenértéke lesz,, akkor azt mondom, hogy sokkal szívesebben szavazom meg ennek az összegnek 10, vagy 20%-át arra, hogy fordítsuk munkanélküli segélyre. Akkor legalább évente a százalékot, a kamatot megfizetjük,, de mentesek maradunk az eladósodástól. Mert hiszen könnyebb évi 8 millió kamatot munkanélküli segélyben felosztani, mint 80 milliót beruházni s ez a 80 millió azután itt marad az ország nyakán örök tőkeadósságként. T. Képviselőház! Természetesen ez nem könnyű kérdés, vitatható jobbról és balról. Mindenesetre leghelyesebb, vitátlan, egészséges álláspont az, hogy igenis adjunk munkát. (Ügy van! a baloldalon.) Munkát adjunk, ezt a manapság legnagyobb élvezetet, ezt a vágyott mennyországot, mert hiszen ma sokat hallunk beszélni arról, hogy a munka: kötelesség s a munkakötelességről törvényt kellene hozni. (Mozgás a baloldalon.) Felvilágosíthatom az ellenkező állásponton levőket, hogy a munka ma élvezet, vágyott gyönyörűség és nem lehet boldogabb embert elképzelni, mint egy szegény munkanélkülit, akit valahogyan munkához juttattunk. Erre azután nem alkalmas az a politika, az a pénzügyi és közgazdasági politika, amelyet itt a t. kormány folytat. Jó, mi szent elégedetlenséggel ennek a javaslatnak ellene szavazunk, ami voltaképpen azt jelenti, hogy még inkább megszavazzuk, mint a t. túloldal; hiszen azért nem szavazzuk meg, mert keveseljük. (Ügy van! balfelől.) De sajnos, ezzel a dolognak nincs vége, ezzel szervesen nem segítettünk a bajon. Mégis az első dolog itt az volna, hogy a kormány inauguráljon végre egy olyan közgazdasági és pénzügyi politikát, amely a magángazdálkodásnak, a közgazdálkodásnak, az iparnak, a kereskedelemnek és a mezőgazdaságnak prosperitását megindítja. (Drozdy Győző: Jön a reformpolitika! — Bródy Ernő: Melyik? — Drozdy Győző: Majd meglátják! —Bródy Ernő: Miért nem csinálják?) T. képviselőtársam, már igen várjuk, hogy önök ezt a fenyegetést beváltsák, ne méltóztassék tehát bennünket ilyen dolgokkal ijeszteni. (Horváth Zoltán: Mert nem ijedünk meg tőle!) Ahogy azonban látom a kormány politikáját, semmi jel sem mutat arra, hogy ez a kormány a közgazdasági életet, amelyből azután táplálkoznék pénzügyi életünk is, fel akarja támasztani. Itt csak örökös jelszavakat hallunk. Halljuk például a jelszót, hogy a pénz vásárlóerejét meg kell védeni. Szeretném, ha a t. kormány egy11*