Képviselőházi napló, 1935. III. kötet • 1935. június 14. - 1935. november 8.

Ülésnapok - 1935-34

70 Az országgyűlés képviselőházának almáson készen rendelte és Dunaalmáson fogják azt elkészíteni, vagyis olyan ibérek mellett, amelyek valóban szégyenletesen alacsonyak vagy pedig kontárokkal fogják elvégeztetni. Mi marad tehát más hátra, mint hogy budapesti vállalkozó megy majd Süttőre és ott fog dolgoztatni olyan bérek mellett, amelyek mellett a munkások nem tudnak megélni s az ottani vállalkozó kénye-kedvére vannak kiszolgáltatva. Itt van a Mátyástemplom tornya. Ez is tisztán kőfaragó munka. A főváros kiírta a pályázatot, azt megpályázták fővárosi vállalkozók. Egész csekély különbséggel jelentkezett egy vidéki vállalkozó, aki valamivel olcsóbban vállalta a munkát. Erre Budapest székesfőváros törvényhatósága, nagyon bölcsen, arra az álláspontra helyezkedett, hogy ezt a toronysisakot pedig budapesti iparosokkal, budapesti munkásokkal fogja megcsináltatni. A kormány a főváros törvényhatóságának ezt a határozatát megsemmisítette és arra kényszerítette,, hogy azt Süttőn osiuáltassa meg. Nagyon bölcsen kimondotta természetesen a .minisztérium azt is, hogy amennyiben budapesti munkások akarnak ennél a munkánál dolgozni, menjenek ki Süttőre. (Petrovácz Gyula: És vidéki munkabérek mellett dolgozzanak! — Dinnyés Lajos: Ki van ott Süttőn?) En nem azon csodálkozom, hogy vidékre adnak ki munkát, hiszen magam is vidéki képviselő vagyok és nagyon jól tudom, hogy a vidéki munkásság is élni akar s ha rendes munkabérek mellett' a vidéknek is juttatnak munkát, ez minden elismerést megérdemel. Ami azonban itt történik,, az semmi egyéb, mint a munkások, a felügyelő személyzet, a rajzolók és mérnökök legkörmönfontabb kijátszása. Mert annak a vállalkozónak sem Dunaalmáson, sem Süttőn, sem azokon a, többi telepeken nincsenek ilyen szakképzett munkásai és mérnökei, ő vállalja ezt a munkát, tudja, hogy megkapja és amikor megkapta a munkát, akkor keres hozzá munkásokat, akik itt Budapesten nem tudnak megélni, .Sipőcz-levesre nem akarnak menni,, kénytelenek tehát elmenni vidékre és kénytelenek nyomorúságos bérekért eladni munkájukat és tehetségüket. A kormány ebben az esetben tehát bérszorító tevékenységet fejt ki, segít letörni az anélkül is alacsony béreket, segit letörni azokat a béreket, amelyeket olyan munkások keresnek, akiknek a munkáját, nem akarok Svájcra vagy Angliára hivatkozni, csak a szomszéd Ausztriára hivatkozom,, még ma is háromszorta jobban fizetik, mint amilyen nagyok az ugyanilyen magyar munkások bérei. Különösen veszélyes és kárhoztatandó cselekmény ez akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a székesfőváros polgármestere a közelmúltban jelentést tett közzé, amely jelentésben azt mondja, hogy (olvassa): »Feltűnően magas a hatósági étkeztetésben résztvevők száma. Öszszesen 60.190 inségebédet osztott ki naponta a főváros május folyamán.« Ezek a szerencsések. A kevésbé szerencsések azután azok, akik a jótékonysági élelmiszerutalványokat kapják. Ezeknek a száma a múlt évi 250.000-rel szemben 436,051 volt. Amikor tehát több,, mint 60.000 inséglevest osztanak szét, amikor szétosztanak 436.000 darab lókolbászt és r silány tápértékű kenyeret, csak azért, hogy éhen ne pusztuljon a munkás, akkor kétszeres bűnt követ el a kormány, ha maga is beáll bérszorítónak, segít a budapesti munkásokat kiját3 A. ülése 1935 június 17-én, hétfőn. szani és mind a budapesti, mind a vidéki munkásság bérét leszorítani. Ha már a bírálatnál tartok, egynéhány dicsérő szót is kell mondanom. Bá kell mutatnom arra, hogy ezzel szemben mennyire más felfogást vall az Országháznak gondnoksága, amely nem adja ki vidékre a munkát, hanem maga csináltatja meg, igaz, hogy gyenge bérek mellett, de mégis azokkal a munkásokkal, akik itt a fővárosban élnek. A követ durván nagyolva hozzák azokról a helyekről, ahonnan évtizedek óta durván nagyolva hozták és a végleges kidolgozást itt csinálják meg. Ezt a példát kellett volna a minisztériumnak is követnie. Dunaalmásról, Süttőről és egyéb helyekről, úgy, mint évtizedek óta, durván nagyolt köveket kellett volna idehozni és azokat a munkásokat, akik évtizedek óta ezt a munkát végezték, itt Budapesten kellett volna ezzel a munkával foglalkoztatni, ahol laknak, ahol élnek és adóznak. Csak még egy pillanatig időzöm ennél a témánál. (Halljuk! Halljuk! balfelől.) Nagy költséggel és nagy áldozattal fenntartunk egy iparművészeti iskolát, fenntartunk különböző intézményeket., Ezekben kinevelünk minden esztendőben jó néhányszáz fiatalembert, az egyiket szobrásznak, a másodikat festőnek, a harmadikat fafaragónak, a negyediket ennek meg amannak, egyszóval egy sereg lelkes, ambiciózus fiatalember hagyja el minden esztendőben az iparművészeti alma mater-t„ hogy kimenve az életbe, kenyeret tudjon keresni és művészi ambícióját ki tudja elégíteni. Most azzal, hogy a Boráros-téri híd kőfaragó és kőszobrász munkáit a vidéken csináltatják kontárokkal, azzal, hogy a Margithíd kőfaragó és kőszobrász munkáit Dunaalmáson végeztetik, ahhoz hozzá nem értő emberekkel, (Bródy Ernő: Miért?) azzal, hogy Budapest székesfőváros közgyűlésének határozata ellenére a Mátyás-templon toronysisakjának munkálatait vidéken végeztetik, ahhoz nem értő emberekkel, hogyan biztosítsunk ezeknek az ambiciózus embereknek munkát? Mivel akarják foglalkoztatni ezeket a fiatalembereket, egyáltalában ,miért neveltük őket? Mert ezek a szegény fiúk kikerülve az iskolából, szeretnének itt elhelyezkedni, szeretnének itt dolgozni, de nem kapnak munkát csak azért,, mert befolyásos Vállalkozók és a húsosfazékhoz közel lévő urak segítségével ezeket a munkákat nem Budapesten, hanem a vidéken végeztetik. A vidéki munkás nem tud megélni, mert nagyon alacsony^ munkabért kap, a budapesti munkás és szobrászművész nem tud kimenni oda, mert ott sem lakást, sem megélhetést nem kap. Most előáll az a helyzet,, hogy csak azért, hogy egykét vállalkozó zsírosabb falathoz jusson, a fiatalemberek százait teszik reménytelenekké és keresetnélküliekké s ezt nevezi azután a kormány bölcs iparpolitikának. Hát, hogy hol ebben a bölcseség, azt az én egyszerű munkáseszemmel felfogni nem tudom. Nemcsak itt, hanem minden közmunkánál tapasztalhatjuk, hogy első a vállalkozói érdek. Ha Összehasonlítom például ezt az indokolást a főváros ugyanilyen beruházásainak indokolásával, akkor azt látom, hogy itt csak nagy általánosságban van megírva, hogy a kormány a törvényjavaslatban felhatalmazást kér arra

; hogy az említett célokra mintegy 15 millió aranypengőt eredményező kölcsönt vehessen fel. tehát határozottan még az sincs kimondva, hogy mennyit, csak »mintegy« 15 milliót s ezt