Képviselőházi napló, 1935. III. kötet • 1935. június 14. - 1935. november 8.

Ülésnapok - 1935-36

Az országgyűlés képviselőházának 36. ülése 1935 június 19-én, szerdán. 133 hozzá kell nyúlni és rá kell szorítani, hogy teljesítse kötelességét. Ebben az országban ma százezrek és f milliók nyomorognak a mindennapi élettel és léttel való küszködés közben, viszont t vannak és lesznek, akik — anélkül, hogy irigyelném a magántulajdont, meg kell mondanom — dúskálkodnak a földi lét paradicsomában. (Farkasfalvi Farkas Géza: öt-hatféle fizetést vesznek fel közpénzekből!) Vannak néhány százan kiváltságosak, akik amikor a gazdasági válság örvénye elsüllyedéssel fenyegeti a tönkremenő, régebben boldogabb világot élt kistőkéseket, mezőgazdákat, kisiparosokat, kistisztviselőket, egyszóval a kisembereket, a mai nagy gazdasági válság közepette is olyan nagy jövedelemmel bírnak, hogy aranyhegyeket tudnak maguknak összeharácsolni. Adórendszerünk antiszociális, ezen is változtatni kell. A t. pénzügyminiszter úrral ellentétben azt állítom, hogy az államnak a teljesítőképessége pénzügyi téren van olyan, hogy a hadikölcsönkarosultak nagyobb segélyezésére oda lehetne fordítani bizonyos összeget, amelyet ma tőlük elvonnak. Eredetileg 6 millió pengő volt megállapítva a segélyezésre, ez lecsökkent 3 millió pengőre. A hadikölcsönkarosultak nem kívánnak mást, a valorizáció előttük csak álomkép, ábrándkép, amelyet el sem érhetnek, — mondom, nem kívánnak egyelőre mást, — itt van nálam a levelek egész sokasága — csak azt, hogy a hárommilliót emelje vagy emelte volna fel a pénzügyminiszter úr a reformkorszak megvalósítása jegyében a régi 6 millió pengőre. (Farkasfalvi Farkas Géza: Ez fontosabb volna, mint az új minisztérium!) Ha deficittel is végződik az államháztartás egyenlegének keresése, az erkölcsi obligó, amellyel a hadikölcsönkárosultaknak tartozik a mai kormányrendszer is, nem szenvedhet deficitet ebben az országban. Hát kérdezem, mi van a kisiparosokkal, akik egy pár esztendővel ezelőtt hadikölcsöncsegélyért kopogtattak? A műhelyük ma zárva van, mert nincsen rendelés. Az a kis hitel, amelyet évekkel ezelőtt kaptak, váltó és nagy kamatfizetés mellett, arra nem volt elegendő, hogy exisztenciájukat máról-holnapra tovább folytathassák, nem pedig arra, hogy iparukat, amely megállt, stagnál, tovább gyümölcsöztetőleg újra felvehessék. Nagyon sok kisiparos ma már különösen a vidéken, városokban és községekben az inségakcióból segélyezettek között van. Vagy mi a mezőgazdák helyzete? Saját városomból tudom, hogy még pár esztendővel ezelőtt, amikor hadikölcsönsegélyről volt szó, nem hogy jelentkeztek volna segélyért, hanem azt mondották, hogy minek az, mert akkor még valahogy ment a dolguk, de ma már ott kopogtatnak az illetékes ügyosztály ajtaján, ma már a birtoknyilvántartó hivatalhoz fordulnak, hogy felvétessék a látleletet anyagi nyomorúságukról. Mert mi a helyzet? A vidéken tegnapelőtt a vásárban egy jó hajtólovat adtak el 70 pengőért, és az az egyszerű gazdaember ezért a 70 pengőért egy egyszerű ruhát nem lud magának csináltatni, tehát egy hajtóló^ ára nem fedezi egy egyszerű ruhának az árát. Miből fizeti az adót, a közterheket, miből eszközölheti gyermekeinek neveltetését, miből tehet eleget azoknak a kötelezettségeknek, amelyek egy jóravaló magyar kisgazda vállaira hárulnak? Vagy ott van a csizma, amely újra bejön a parlamentbe. Sajnálom, hogy a t. régi kisgazKÉPVISELÖHÁZI NAPLÓ III. daképviselőtársaim felszereltek és leszereltek itt az évek folyamán, és nem maradt meg más a múlt emlékéből, a kisgazdauralomból, mint a csizma. Ma már egyébként is kevesen vannak, mindössze 5—6-an vannak a Képviselőházban. Hol van a régi Programm, amelyre esküdtek nagyatádi Szabó István alatt? Nincs sehol. Ez a reformnemzedék pedig nem vette programúiba, hogy a parlamenti élet felfrissítéséül behozza a parlamentbe a gazdaif jakat. Egypár csizmáért vidéken már hathónapos süldőt kell odaadni. Nem azért, mert a kisiparos drágán készíti az árut, hanem mert drága az anyag, amelyből készíti, azt pedig megdrágítja a kartell. Az aszály-, fagy- és jégkársujtotta gazdák mind többen és többen jelentkeznek hadikölcsönsegélyért. Amikor tehát az a helyzet, hogy az ország fenntartó gerince itt kopogtat hadikölcsönsegélyért, akkor kérdezem a t. pénzügyminiszter úrtól, aki mégis csak egy agrárország pénzügyminisztere: lehet-e tovább szemethunyni az előtt az igazság előtt, hogy a hadikölcsönsegélyezés most már nemcsak egy általános nemzetgazdasági és szociális probléma, hanem elsősorban az agárnépesség, a kisgazdatársadalom megsegítésének problémája? T- Ház! Nemcsak pénzügyi kérdésekről van tehát itt szó. A hadikölcsönprobléma súlyos szociális kérdés, amely a nemzet életfája gyökérzetének egy bizonyos részét támadja meg, betegség, amely jogos elégedetlenséget terjeszt, már pedig az elégedetlenség és a nyomorúság sokszor nem jó tanácsadó az ember számára. Ügy látom, hogy egy generális nagy intézkedésre lenne szükség. A hadikölcsönkárosultakat egyrészt a jelenleg karitatív célra szolgáló összegnek bármiként való felemelésével jobban kell istápolni, másrészt pedig hozzá kell nyúlni a kérdés gyökeres megoldásához. Ezt követeli a reformkorszak, a sok t reformígéret és a választásokon elhangzott ígéretek. A karitatív segélyezés csak egy tüneti kezelése a bajnak, de a baj megmarad. Olyan orvosszer kell, amely a baj gyökerét szünteti meg és azt az elégedetlenséget, amely ma jogosan felzúg a nemzeti társadalom minden részéből, bizonyos nyugvópontra hozza. Az árvák pénzét 100%-ig valorizálni kell. Ennek az ígéretnek teljesítése elől nem tud^ kitérni a pénzügyi kormányzat. (Fabinyi Tihamér pénzügyminiszter: Ki ígérte ezt?) Ezt nem kell ígérni! (Fabinyi Tihamér pénzügyminiszter: Azt mondja a képviselő úr, hogy ez ígéret, amelyet be kell tartani! Senki sem ígérte!) Ezt ígérték a régi kormányok. (Fabinyi Tihamér pénzügyminiszter: Senki soha nem ígérte!) Hogy az árvák pénzét 100%-ig valorizálni kell, azt ígérték régen folytonosan beszédeikben a képviselőjelöltek. (Zaj és felkiáltások a jobbololdalon: Az ellenzéki jelöltek!) Gróf Tisza István, akinek emléklakomájára igen sokan összegyűlnek a t. túloldalról, azt mondotta, hogy még ha az utolsó ingünket is el kell adni, a hadikölesönöket vissza kell fizetni. Ez az ígéret még ma is kötelező, mert nem elég az emléket ápolni, de az ebből levonandó konzekvenciákhoz nem alkalmazkodni, ez nem egyezik a magyar becsülettel. (Kölcsey István: Akkor még nem tudtuk, hogy a háborút elvesztjük! — Farkasfalvi Farkas Géza: De közeledni kell legalább! Nem visszamenni!) Elnök: Farkas képviselő urat kérem, maradjon csendben. Kun Béla: Engedelmet kérek, azt hiszem, ezt a yiharzást rögtön le fogom csendesíteni a nyugvópontig. Ha arról szóltam volna, hogy' a 20