Képviselőházi napló, 1935. III. kötet • 1935. június 14. - 1935. november 8.

Ülésnapok - 1935-36

132 Az országgyűlés képviselőházának 36. ülése 1935 június 19-én, szerdán. Elnök: Méltóztatnak hozzájárulni? (Igen!) A Ház a kért meghosszabbítást megadja. Kun Béla: T. Képviselőház! A t. pénzügyminiszter úr az imént egy törvényjavaslatot terjesztett be II. Rákóczi Ferenc emlékére 2 pengős ezüstérmék vereteséről. Rákóczi Ferenc, a nagy kuruc szabadsághős a szegények vezére volt. A rongyesdolmányú kurucok rongynélküli magyar becsülettel védték a nemzeti szabadságot és függetlenséget. Levonván messzemenŐleg a konzekvenciát az elmúlt kuruc idők tanulságaiból, olyan helyénvaló, olyan szívenfekvő dolog volna, ha a t. pénzügyminiszter úr bőségesebb kezekkel adóznék a szegény hadikölcsönkárosultak javára is, akik éppen úgy a magyar ügyet szolgálták és szolgálják ma is nyomorúságukban, mint szolgálták egykor Rákóczi kurucai és Kossuth Lajos honvédéi. De tovább is van a dolog. Az imént a filmtörvényjavaslatot tárgyaltuk, a magyar filmgyártás ügyét, az idegennyelvű filmeknek a magyar nyelv szempontjából való szinkronizálását, a magyar nyelvre való átültetését. Szomorú film pergett le évek hosszú során át a magyar közvélemény előtt, és ez a háborús film. Elmentek a mi hőseink a háborúba felvirágozva, és itthon maradtak a családapák, a férjek, későbben — sajnos — az özvegyek. Azután jegyezték a hadikölcsönt, vitték pénzben az anyagi áldozatot is a nemzet közkötelességteljesítésének oltárára. Azután történtek ígéretek arravonatkozólag, hogy amit a magyar állam tőlük kölcsönvett a nemzeti becsület nevében, azt visszaadja, amire a pecsétet rátette az akkori idők egyik legnagyobb vezére, gróf Tisza István, akivel politikai tekintetben szöges ellentétben voltam, de most meg kell állapítanom, hogy minden idők legnagyobb magyarjai közé tartozott. Az ígéretek azonban füstté váltak. Kormányok jöttek, kormányok mentek. Én itt voltam 1927-ben és 1929-ben ebben a Házban, amikor az állami adósságok átértékeléséről volt szó. a hadikölcsönkárosultak megsegítéséről, a karitatív segélyezés szűkített formájában. Ez mind a filmen lepergett, és amikor mindig többen és többen kopogtatnak bebocsáttatásért, segélyért, és kopogtatnak ma már alamizsnáért az államkassza ajtaján, akkor ott áll szigorú őrként egy-egy pénzügyminiszter váltakozó sorrendben — jelenleg Fabinyi t. pénzügyminiszter úr — és azt mondja, hogy mindazok, akik jelentkeznek, egész számarányban nem találhatnak bebocsáttatást, mert ma már a folyton nagyobbodó szükség miatt nem 20-000-en, hanem 40.000-en is lesznek, akik bebocsáttatást kérnek, akiknek segélyt kellene adni, de akiknek nincs miből segélyt adni, mert a belügyi költségvetésben a karitatív segélyezésre felvett 3 millió pengő nem elég arra, hogy a jogos igényeket csak részben is kielégítse, hogy orvoslást tudjon adni azokra a felsíró és kiáltó sebekre, amelyek voltaképpen az egész nemzeti társadalomnak sebhelyei. Mert vagy van nemzeti becsület, vagy nincs; vagy van ígéret, vagy nincs! (Ügy van! half elől.) Vagy van ígéret, amelyet egykoron gróf Tisza István tett és mindazok, akik a hadikölcsönök megadásába belevitték, belelelkesítették a népet, a nemzeti társadalom kisebb-nagyobb egyedeit, egyesületeket, testületeket, nyugdíjintézeteket. Vagy van nemzeti becsület, vagy nincs abban a vonatkozásban, hogy az árvák, a gondnokoltak pénzét megkérdezésük nélkül felsőbb nyomásra hadikölcsönben elvitték, és ezek az árvák, ezek a gondnokoltak ma mint szárnyukszegett madarak kénytelenek vergődni és ténferegni a szomorú magyar életben, kellő segítség nélkül, az anyagi végromlás útvesztőjébe jutva. (Úgy van! balfeloí.) Ez az a szomorú magyar film, amely lepereg előttünk, decrescendo, nem pedig emelkedőén, crescendo. Pedig a reformkorszak arra való volna, hogy az eddig reményükben és hitükben csalatkozott magyaroknak visszaadja a hitet és reményt, hogy másképpen lesz, hogy nem lehet a régi kitaposott nyomdokokon járni, nem lehet az adózó polgároktól, az ország lakosaitól mindent követelni anyagi teljesítőképességük határán túl és nem adni vissza jóformán semmit, (Farkasfalvi Farkas Géza: Látszik, hogy lehet!) annyit semmiesetre sem, amennyi a rendes létfenntartáshoz szükséges volna. Hol a reform, hol az új stílus, hol van a megkezdése annak, t. pénzügyminiszter úr és t. Képviselőház, hogy nem a régi nyomokon akarnak járni, hanem valami újat akarnak? Nem mentség az, hogy nem bírja az államháztartás. (Farkasfalvi Farkas Géza: De sok mindenre van pénz!) Nem mentség az, hogy nagy az államadósság. Engedelmet kérek, az 1928:XII. te. 8. §-ában benne van, — rá is mulattam költségvetési beszédemben — hogy ha az állam szanálási kötelezettségeinek eleget tett, akkor a hadikölcsönvalorizációhoz hozzá kell nyúlni. Felelős államférfiak itt jelentették ki, hogy ha ez a, helyzet nem is következnék be, de az állam pénzügyi viszonyai olyanok lesznek, hogy a valorizációt meg lehet csinálni, bogy a hadikölcsönkárosultak segélyezésére nagyobb összeget lehet fordítani, akkor teljesíteni fogják kötelességüket. {Farkasfalvi Farkas Géza: E helyett csökkentik!) Az a kérdés: itt van-e erre az idő vagy nines? Tudom, hogy nehéz az államháztartás helyzete, hogy deficittel végződik az államháztartás mérlege. A hadikölcsönök problémája azonban nemcsak pénzügyi kérdés, hanem erkölcsi obligó is. Az erkölcsi obligót átvette a múlt kormányoktól a t. pénzügyminiszter úr s a mostani kormány. Gömbös Gyula t. miniszterelnök úr vállalja a felelősséget a mu.lt kormányban való részvétele szerint addig az ará-, nyig, ameddig neki vállalnia kell, noha tárcaminiszter volt és nem végzett politikai irányítást. De ez nem is a politikai irányítás kérdése. A volt honvédelmi miniszter úr, most miniszterelnök úr többször kijelentette, hogy a hadikölcsönkárosultaknak nagyobb segélyezésétől eltekinteni nem lehet. Ez olyan kijelentés volt, amelynek leszámítolását ma is joggal kérhetem a t. kormányzattól. (Farkasfalvi Farkas Géza: Másfél millióval kevesebbet adtak tavaly is!) Volt idő, amikor a hadigazdagokat, a hadiszállítókat, azokat, akik a háború révén maguknak nagy hasznokat zsebeltek be, meg lehetett volna kellőképpen adóztatni a hadikölcsönkárosultak javára. {Ügy van!) Ez az idő elmúlt, azonban ma sem múlt el az idő arra nézve, hogy valamit a t- pénzügyi kormány cselekedjék. Legalább jövőbeli ígéretet adjon, de necsak általános, hanem fix^ terminushoz kötött ígéretet, hogy mit akar és mit szándékozik tenni ennek a kérdésnek a megoldására. A nagyobb vagyon, különösen az ingó nagytőkének nevezett kartell- és vállalati vagyon, ma sincs kellőképpen megadóztatva, ma is kivonja magát bizonyos mértékben á közkötelességteljesítés oltáráa való áldozat alól. Ehhez