Képviselőházi napló, 1935. II. kötet • 1935. május 27. - 1935. június 13.

Ülésnapok - 1935-30

516 Az országgyűlés képviselőházának Meggyőződésem szerint egyedül és kizárólag ez az irányzat az, amelynek jövője van. Akár előbb, akár később ennek az irányzatnak diadalra kell jutnia, mert ez a jövő útja. Ha Makk ai előttem szólott t. képviselőtársam felszólalásához csatlakozom, akkor azt kell mondanom, hogy ő nagyon helyesen felismerte azt, — teljesen osztom az ő véleményét — hogy átalakult a középosztály, az a harcos középosztály, amely ezt az elnyomatást tovább tűrni nem hajlandó; felismerte a szervezésben rejlő nagy erőt, felismerte, hogy egyedül a szervezésben rejlő erőnél fogva lehet megfelelő ellenhatást gyakorolni a másik szervezettséggel, a pénz hatalmával szemben. Ez körülbelül ma is a helyzet. A 15 éves uralom alatt künn a falun, csendesen dolgozva, politikával nem foglalkozva éltem, nemcsak én, hanem élt velem együtt, elég sok társam is, akik itt ülnek ma a kormánypártban. Akkor áthatva ezektől a gondolatoktól y éreztük azt, hogy a magyart soha még megszervezni senki nem tudta, a nemzetet egy táborba hozni nem tudta senki sem. Mi nem tudtuk, hogy kicsoda Gömbös Gyula, mi nem tudtuk, liogy mit akar, csak azt tudtuk, hogy egy fajtiszta magyar, azt tudtuk, hogy katona volt, azt tudtuk, hogy szervezőképessége van, s amikor jött és megalkotta, megpróbálta szervezni a nemzeti egységet, akkor nagy lelkesedéssel csatlakoztunk hozzá, előlegezve mindent, mert végre jött valaki, aki vállalkozott arra, hogy azt a magyar nemzetet, amely ezer éven keresztül mindig egymást marta, amelyet soha egy táborba összehozni nem lehetett, szervezni fogja, hogy a magyart szervezetekbe tömöríti, megvalósítja azt, ami még soha nem sikerült senkinek. Ereztük, hogy szervezés nélkül, soha azt a jobbágyságot nem fogjuk tudni lerázni (Mozgás a baloldalon.) és csatlakoztunk örömmel a táborához. Csatlakoztunk örömmel, meggyőződéssel, mert tudtuk, hogy ez az egyetlen út, tudtuk, hogy végre virradni kezd a magyar nap a sötét magyar éjszaka után, tudtuk, hogy végre valaki egy táborba akarja hozni a nemzetet: fel tehát, magyarok, gyerünk! Es ez volt az az idő, amikor hozzám jöttek parasztok, kisgazdák, zsellérek, akiknek ügyeivel gyakran foglalkoztam, és azt mondták: »Uram, hát hogyan lehet maga az egységespárt tagja? Hogyan léphet maga be az egységespártba, hogyan lehet támogatója ennek a gyűlölt rendszernek, amely minket — nem is tudjuk megérteni — tulajdonképpen 15 éven át tönkretett és földre sújtott?« T. Ház! Megmagyaráztam nekik: Ha van kiút, ha van gazdasági féltámadás, akkor ez ennek az útja. Megértették, t. Ház, elhitték nekem, meggyőződtek róla és hozzám csatlakoztak. Nemcsak ott, de máshol is az egész országban. És ma büszkén mondhatjuk azt, hogy ez a szervezési munka, ahogyan Marton Béla t. képviselőtársam kifejtette tegnap, megszüntette azt az óriási hasadékot, amely birtokos és zsellér között volt, megszüntette azt az óriási hasadékot, amely az intelligencia és a munkás között volt, megszüntette azt a hasadékot, amelyet betölteni egy évszázadon keresztül nem si került, mint ahogyan a Nagyatádi szobor kinn ábrázolja, hogy kezet adtunk egymásnak, kezet fogtunk a sötét magyar éjszakában, kezet fogtunk a sötét magyar sorsban azért, hogy ú jr i feltámasszuk ezt az országot. Azóta kétségtelenné vált, hogy ez az irányzat helyes volt. Kétségtelenül meggyőződött róla az egész ország, hogy helyes irányban haW. ülése 1935 június 12-én, szerdán. ladtunk. Az az Óriási többség, amelyet a kormány itt már ma élvez, bebizonyította azt, hogy igenis sikerült abban a szerencsétlen magyar emberben, aki kinn lakik a falun, felébreszteni a reménységnek azt az utolsó szikráját, amely nélkül az öngyilkosság határán lett volna. (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Utoljára, mert egyszer be lehet csapni a magyart, de többször nem. Hisznek bennünk, t. Ház, azok az emberek, akik százszor és százszor becsaptak, akik százszor és százszor hallottak politikai programmekat, akiket százszor és százszor orruknál fogva vezettek, mert mindig csak ígérte!: és sohasem tettek. Ezek'ben az emberekiben sikerült felébreszteni egy apró kis szikrát, a reménységnek a lángját. Mint ahogy a víabefúló az utolsó szalmaszál után nyúl, úgy nyúltak felénk ezek az emberek »hittel és reménységgel: ez az egyedüli út, amely segíteni fog. Es igenis mellénk állottak oly hatalmas lelkesedéssel, amely szinte megremegtette az egész országot. Mert hiába nevet ott túl az én kedves Takács t. képviselőtársam, én éppen úgy ismerem a falut, éppen úgy ismerem a nád fedeles kunyhó alatt annak a szegény, nyomorúságos magyar zsellérembernek az életét, mint ő, mert ugyanúgy jártam, ugyanúgy megfordultam náluk, mint ő. Leemelem kalapomat a névtelen magyar zsellérember előtt, az agrárország névtelen sínylődő szegény gazdasági munkása előtt, aki hihetetlen szegénységben él ma. Vázolnom kell, mit jelent az, ha én azt mondom, hogy ; hihetetlen szegénységben él. Pesti ember el sem tudja képzelni, hogy mit jelent 200—300—400 pengőből egy éven át eltartani egy 8 tagú családot. Ha általában veszem azt, hogy a tiszt', viselőosztály jövedelme átlagosan körülbelül 3000 pengő évente, ha veszem azt, hogy az ipari munkás jövedelme 1000—1200 pengő körül van évente, akkor érthető, hogy egy városi ember el sem tudja képzelni, hogy lehet 3—400 pengőből egy 8 tagú családot egy éven át eltartani. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) Hogy még jobban rámutassak arra, hogy milyen a szegénység a falun, ahhoz be kell bizonyítanom azt, hogy ebből az összegből tényleg meg lehet élni. Ká akarok mutatni arra, hogy egy gazdasági cseléd átlagos évi fizetése körülbelül 400 pengőnek felel meg. Ez a gazdasági cseléd jómódú polgár, ennek mindene megvan, szemben azzal a szegény réteggel, amelyről később fogok beszélni. Ha tehát azt mondom, hogy &

r gazdasági cselédnek, akinek 400 pengő fizetése van, mindenre telik, annak a családja tiszta és jó ruhában jár, annak mindennap van kenyér az asztalán, annak mindene megvan, amire szüksége van a maga igényeihez képest, akkor el fogja nekem hinni Budapest közvéleménye is azt, hogy igenis sok család van az országban, amely 180—200 pengőből tartja fenn tengődő életét. T. Ház! Azt hiszem, nem kell túlságos nagy szociális érzék, hanem csak egy kis szív, egy kis érzés ahhoz, hogy valaki megértse: mit jelent az, ha nap-nap után az emberek tízével, százával jönnek az emberhez segítségért. Amikor az ember bemegy abba a kis nádfedeles kunyhóba, akkor azt mondja az a szegény ember: uram, segíts rajtam, uram, mit tegyek, tanácsot kérek! Nem az a tolakodó, kéregető típus az, amelyet az utcasarkokon látunk, amely nem hagyja az embert tíz lépést menni, hanem közben háromszor kunyerál. Ezek szerény emberek, akiknek igenis van önérzetük, van büszI keségük. A legjobb fajfenntartó magyarok, tisztalelkű, erkölcsös emberek ezek. Azt mond-