Képviselőházi napló, 1935. II. kötet • 1935. május 27. - 1935. június 13.

Ülésnapok - 1935-30

Az országgyűlés képviselőházának 30. ülése 1935 június 12-én, szerdán. 511 elsősorban arra mutatok rá, hogy a diósgyőri vasgyárban; — itt van egy rendelet, a 493/1920, B. számú — elrendeltetett a munkaidő szabályozása. Nyolcórás munkaidő mellett 9 órától 10 óráig a gyár nem fizet felárat, azonban hétköznapokon 10-tŐl 12-ig, azután vasár- és ünnepnapokon délelőtt 25% túlóradíj, hétköznapokon 12-től tovább s vasár- és ünnepnap délutánokon pedig 50%-os túlóradíj fizetendő. A helyzet tehát ma az, hogy a diósgyőri vasgyárban derűre-borúra túlóráznak, a vasár- és ünnepnapot nem tartják be, tehát egy állami üzemben, a magyar királyi vas- és acélgyárak diósgyőri telepén á munkaidő teljesen szabályozatlan és ennek ellenére semmiféle túlóradíjat nem fizetnek. Az állam tehát a vasgyár segítségével előljár a vasárnapi törvényes munkaszünet megszegésében (Szabó József: Botrány!) és előljár a munkaidő meghosszabbítása révén a munkabérek letörésében. Abban ímeg kell egyeznünk, hogy ha már állami üzemekben, illetőleg városi közületek által fenntartott üzemekben egyáltalán ilyen rendezetlen állapotok vannak, akkor semmiesetre sem lehet megengedni, hogy bérleszorítóként és munkaidőmeghosszabbítóként álljanak oda és ezáltal a magángazdaságoknak erkölcstelen példát mutassanak. T. Képviselőház! Még rá akarok mutatni ] arra az utóbbi időben kialakult rendszerre, I hogy ipari szakmunkásokat vesznek fel napszáj mosókként, 25—30 fillér órabért fizetnek nekik Í és szakmunkán dolgoztatják őket. Ezt is olyan anomáliának tartom, amellyel nem hiszem, hogy a miniszterelnök úr a saját személyében egyetértene, legfeljebb kormányzati tehetetlenség van a háta mögött a pártjában, amely nem alkalmas arra, hogy ezeket a problémákat, amelyek látszólag nem is olyan nehezek, megoldja. T. Képviselőház! Hogy a munkaidő meg; rövidítésének kérdése mennyire nagy horderejű közgazdasági kérdés, azt ma már nemcsak mi szociáldemokraták látjuk, hanem az intelligens polgári rétegek is felismerték. (Gr. Széchenyi György: De mennyire!) Nem akarok hivatkozni a Roosevelt-féle akciókra és álláspontokra, de itt van a kezemben az egyik nagy vidéki város ipartestületének levele, amely többek között a következőket tartalmazza (olvassa): >;Az ipari munkanélküliség enyhítésére világszerte a negyvenórás — vagy még ennél is rövidebb — munkahét bevezetésével törekszenek. A kézművesipar termelési szisztémájába a kötött' munkaidő nehezen illeszthető ugyan be, — az a magasabb etikai tekintet azonban, amely minden szakérdekeltséget arra kötelez, hogy törekvései során figyelemmel legyen a tágabb nemzeti szempontokra is, — a munkanélküliség pedig annyira mélyült szociális baj, hogy annak enyhítéséért minden termelő rétegnek áldozatosan össze kell fognia, — a kézművesiparosságot is e törekvés mellé állítja, annál is inkább, mert az ipari munkanélküliek egy jelentős rétege ...« stb. Méltóztatnak tehát látni, hogy egy eléggé konzervatív testület, egy vidéki nagyváros ipartestülete, 'amelyben túlnyomó nagyrészt kézmüiparosok dominálnak, helyezkedik arra az álláspontra, hogy à munkaidő megrövidítése az az egyedüli eszköz, amely a kapitalizmus túlkapásaival szemben hathatós módszerként kínálkozik. Ne méltóztassanak azonban azt gondolni, hogy ezek az emberek egyoldalúan csak az iparral törődnek. Rámutatnak még a mezőgazdaság bajaira is à következőkben (olvassa): »Az Ipartestület évek óta hirdeti, hogy a nemzetgyógyító munkának az agrárprobléma emberies megoldásával kell kezdődnie. Fel kell emelni a kultúrsorba a falu népét, hogy a kézművesipar fogyasztójává, a kultúrszükségletek részesésé legyen. Sürgősen jönnie kell olyan földbirtokreformnak és ezzel egyidejűleg olyan méretű telepítésnek, amely a falu munkanélkülisége és szociális nyomora megszüntetésére elegendő.« Büszke vagyok rá, hogy ennek a levélnek megszerkesztő! között ott vannak az én barátaim. Ez a hozzám intézett levél a miskolci ipartestülettől származik. Ezek a kézmüiparosok látják, hogy a magyar gazdasági élet semmiféle más manipulációval nem váltható meg, mint ahogy az egész világgazdasági probléma sem oldható meg — legfeljebb csak időlegesen — máskép, mint a munkaidő nagymérvű lerövidítésével és a munkabér törvényes szabályozásával. Nem állok tehát egyedül ebben a kérdésben. Azt hiszem, eléggé konzervatív társaságra hivatkoztam. A miskolci ipartestület rámutat egyébként arra is, hogy a kisiparosság elproletarizálódásának egyik természetes oka: a munkaínségből folyó elfajult verseny. Ebből kifolyólag égetően szükségesnek tartja a kisiparosság nemzeti, termelése értékének megóvása érdekében a munkabérek törvényes szabályozását és az árromboló törekvések megakadályozását. Ügy látom tehát, nem kell feltétlenül szocialistává válnia annak, aki a gazdasági kérdéseket helyesen tudja megfogni. Rámutatnak iparosbarátaim azokra a nagy kérdésekre is, amelyekben egyébként Bud János volt pénzügyminiszter úrral ís egyetértünk, hiszen a képviselő úr pénzügyminisztersége idején azt mondotta itt a Házban, bogy bizony el kell ismerni, hogy a magyar adózási rendszer: egy dzsungel; olyan sok ágazata van, olyan komplikált, hogy egy pénzügyminiszternek is nehéz kiismerni magát benne. Az iparos- és kereskedőrétegek elementáris erővel követelik ettől a kormányzati rendszertől, amely a 95 pontban mélyreható reformokat írt zászlajára, hogy ne méltóztassék tétovázni, ne méltóztassék sokat meditálni a kérdések felett, hanem tessék erős és bátor kézzel belenyúlni a kérdésekbe még akkor is, ha az előttem szólott reformifjak ezeknek a kérdéseknek megoldását nem is tartják olyan sürgősnek, mert ők olcsóbb eszközökkel is elképzelik a reformtörekvések megvalósítását. Rámutatni óhajtok egy másik igen érdekes kérdésre* a vasárnapi munkaszünet kérdésére is. Amint méltóztatnak tudni, a jelenleg érvényben lévő kereskedelemügyi miniszteri rendelet ezt rábízza az önálló kereskedőkre; ezek állás^ pontjától teszi függővé azt, hogy a vasárnapi munkaszünet valamely városban bevezethető-e, vagy sem. Veszek egy vidéki várost, Debrecent. Évekkel ezelőtt a kereskedőknek több mint 75 százaléka a mellett szavazott, hogy a vasárnapi munkaszünet bevezetendő. így történt Szegeden is. Nyíregyházán nem, Miskolcon évekig vajúdott a kérdés és még ma sincs közmegelégedésre eldöntve. Roppant érdekes tehát már magában véve a nagyvárosok harca is a vasárnapi munkaszünet körül. Őszintén megmondom: annak ellenére, hogy szocialista vagyok, meg tudom érteni a kereskedők húzodozását a vasárnapi munkaszünettől, amikor az nem általános és nem mindenkire kötelező. Én megfigyeltem saját pátriámban, hogy feaaqszentpéteren, Hejőcsabán, Diósgyőrben, Szerencsen és más helyeken nyitva vannak az üzletek