Képviselőházi napló, 1935. II. kötet • 1935. május 27. - 1935. június 13.

Ülésnapok - 1935-29

452 Az országgyűlés képviselőházának 'tassa!) En nem biztatom... (Rassay Károly: i Baj az, hogy már ilyenről beszélünk, amikor még nem tudjuk, ki mit akar! Még sem keresztrejtvény egy ilyen kérdés! — Zaj a baloldalon.) Ezek a rendszerek nagy emberek adódása nélkül nem is jöttek létre sehol. Ha nem lett volna egy Mussolini és nem lett volna egy Hitler, akkor nem hiszem, hogy ezek a rendszerek létrejöttek volna, mert a rendszer és az ember, ez a két tényező: egymást kiegészíti. Hiába harcolok előre egy rendszer ellen, mert vagy van egy olyan ember, aki azt meg tudja csinálni, ha az a rendszer a nemzetben rejlő szükségszerűség is, vagy nincs. Nem mondom azonban, hogy a miniszterelnök úr módszere vagy kormányzati rendszere nem kelt néha olyan látszatot, hogy új rendszerre törekszik. Megmondom őszintén, a nélkül, hogy a lényegbe belemennék. (liassay Károly: Nem a stabilitást szolgálják az ilyen kételyek!) Ott van például a vezéri cím. Ez szokatlan volt eddig a magyar alkotmányban (vitéz Gömbös Gyula miniszterelnök: Mindenki az volt! 15 év óta hallok parlamenti vezérek tanácskozásáról, csak nekem nem méltóztatnak megengedni ezt a címet. — Horváth Zoltán: De ott csak egy vezér van! — vitéz Gömbös Gyula miniszterelnök: Itt tanultuk ezt a címet!) En például Wekerle Sándorról vagy más miniszterelnökről sohasem olvastam, hogy vezér, pedig sok miniszterelnök volt. Mi a miniszterelnök ural tiszteljük, becsüljük, azonban a vezéri cím sokat emlegetése már idegen hang volt. Elnök: A képviselő úr beszédideje lejárt. (Halljuk! Halljuk balfelől.) Turi Béla: Nálunk a közigazgatás annyira a kormány kezében van, hogy ha valaki ilyen kijelentést használ, mint a totalitás, akkor az természetesen aggályokat kelt. (vitéz Gömbös Gyula miniszterelnök: Sohasem használtam!) Felolvasta üt Eckhardt képviselőtársam, (vitéz Gömbös Gyula miniszterelnök: Abban nincs szó arról, hogy a mi tendenciánk a totalitás volna, ettől csak félnek. Falrafestett ördög ez, semmi más!) Az egypárt erőszakolása az, ami ezt a gondolatot kelti és amint a fővárosi választás is mutatja, nem egészen bír alappal ez a gondolat. (Rassay Károly: A 25% még nem totalitás! — Zaj.) Kérem a miniszterelnök urat, ne vegye rossz néven az ellenzéktől a kritikát, ha ez erősebben nyilvánul meg, de kevesebben vagyunk a nagy többséggel szemben, (vitéz Gömbös Gyula miniszterelnök: Nem veszem rossz néven... — Friedrich István: Szereti! — vitéz Gömbös Gyula miniszterelnök: ...sőt szeretem! — Derültsége) Nem fogadom el a felhatalmazási törvényjavaslatot. (Helyeslés és taps a balközépen és a baloldalon.) Elnök: Szólásra következik"? Szeder János jegyző: Lakatos Gyula! Elnök: A képviselő úr nincs itt, jelentkezése töröltetik. Szólásra következik? Szeder János jegyző: Hunyadi-Vas Gergely! HunyadiVas Gergely: T. Ház! Meg fogja bocsátani az előttem szólott igen t. képviselőtársam, ha igen értékes fejtegetéseihez csak annyit kívánok hozzáfűzni, hogy mi is azt valljuk, hogy a magyarságra a Dunamedencében igenis, történelmi hivatás vár és ha lehetnek és vannak is a módszerekben és az eszközökben, a cél felé való törekvésekben közöttünk különbségek, ezt a kérdést most nem lehet aktuálisnak tekinteni. Talán visszás is volna, ha értékes fejtegetéseire — amelyekkel nem értek 29. ülése 1935 június 11-én, kedden. mindenben egyet — rátérnék, mert akkor magam rúgnám fel a lábam alól azt a talajt, amelyen állni kívánok, amidőn kijelentem, hogy a kérdés nem aktuális. Örömmel állapítottam azonban meg az előttem szólott igen t. képviselőtársamnak azt az álláspontját, hogy nem lehet minden újításban mindjárt alkotmánysérelmeket találni. (Ügy van! Úgy van! jobbfelől.) Ezt talán erről az oldalról is elismeréssel kell megállapítani, mert ez a megértés jegyében van. Most azonban más kérdésről akarok szólni, arról a kérdésről, hogy milyen súlyos és felelősségteljes ez a feladat annak számára, aki az előtt áll, hogy az ország második városának bizalmából eleget kíván tenni képviselői megbízásának. (Zaj. — Halljuk! Halljuk! jobbfelől. — Elnök csenget.) Néhai Bánffy Dezső báró és Klebelsberg Kunó gróf emléke elevenedik fel önkénytelenül is, ha a szegedi parlamenti multat idézzük. Bánffy Dezső báró törhetetlen magyarságáról, izzó fajszeretetéről tett nehéz időkben olyan fényes tanúbizonyságot nemzetünk politikai életében, hogy az mindenkor maradandóvá teszi emlékét; Klebelsberg Kunó gróf pedig a trianoni magyarság kultúrájában örökemlékű alkotásokat teremtett. Ezekből minden időkre azt a tanulságot meríthetjük, hogy a legnehezebb történelmi időkben is eleget lehet és kell is tennünk a kor követelményeinek és őriznünk kell azokat a kincseket, amelyek kulturális tekintetben nemzetünk lelkében rejtőz nek. Ha súlyos is a feladat, könnyűvé teszi ennek a feladatnak teljesítését éppen az a körülmény^ hogy ilyen férfiak útmutatása áll előttünk és talán még könnyebbé teszi, hogy a nemzeti öncélúság és a nemzeti kultúra minél erősebb fejlesztése annak a nemzeti munkaprogrammnak is alappillére, amelyet a magyar királyi kormányzat magáévá tett. Talán ebben a körülményben leli magyarázatát az a, nagy lelkesedés is, amellyel Szeged népe olyan hatalmas mértékben tette magáévá a kormányzat célkitűzéseit. Ez talán nem iß meglepő. Idézem Éber Antal t. képviselőtársamnak egyik, a kultúrprogramm kapcsán elmondott okfejtését és fejtegetését, amelyben kifejtette, hogy a liberális gazdasági világban száz év alatt kétszeresére fejlődött ia nemzet lakossága, a nemzeti vagyonosodás pedig szintén kétszeresére, háromszorosává emelkedett, a munkabérek pedig négy-ötszörösére. De éppen ő állapította meg, hogy ugyanez idő alatt az agrártermékek árai nagyban és egészben azonos színvonalon maradtak. Lehet-e tehát csodálni, hogy az Alföld széles néprétegei igenis, elfordultak ettől a politikától? így vagyunk a munkáskérdésben is, amely tekintetben a nemzeti munkaprogramul éppen olyan igazságos elbánásban kívánja részesíteni a nemzet minden rétegét, bármilyen társadalmi és munkásosztályhoz tartozzék is, tehát egyenlő, igazságos és méltányos elbánásban. Ezért keletkezett igenis, az Alföld széles rétegeiben olyan hangulat, amely a magyar sorsközösség alapján állva, önkéntes tömörülés útján kívánja megvalósítani azt az egységet, amelyet a kormányzat céljául tűzött ki. Ez az önkéntes tömörülés felel meg ezeréves alkotmányunknak és hagyományainknak. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) Az új korszellem különben is mindenütt ezt a nemzeti egységet domborítja ki. Helyes nyomon tehát csak akkor járunk, ha ehhez az európai, ehhez a vi-