Képviselőházi napló, 1935. II. kötet • 1935. május 27. - 1935. június 13.

Ülésnapok - 1935-29

448 Az országgyűlés képviselőházának közvéleményt annak tudatára ébresztgetni, hogy ha nem törekszünk a magyar nemzet nagy történeti szerepének és hivatásának betöltésére, a Dunamedenee olyan politikai és gazdasági megszervezésére, amely annak önállóságát és öncélúságát biztosítani tudja, a szomszédos nagy nemzetek hatalmi törekvéseivel, a nagynéniét és pánszláv imperializmussal szemben, akkor elveszünk.« Bethlen István, akinek külpolitikai meglátásait és elgondolásait — azt hiszem — eléggé értékeli az egész nemzet, legutóbbi cikkében ezt írja (olvassa): »A győztes hatalmak ma már észrevették az osztrák-magyar monarchia feloszlatásával elkövetett végzetes tévedésüket, hiszen a monarchia volt a gát a Dunamedeneében úgy a »Drang nagy Osten«, mint a pánszláv veszedelemmel szemben. A Dunamedence kérdésének megoldása képezi most az európai tanácskozások tárgyát, és ettől függ a magyar sors is. Hogy ezt az emberek átértették és meglátták, erre nézve akár a háborúelőtti időből, akár a háborúalatti béketárgyalásokból, akár a háborúutáni időkből rendkívül sok adattal szolgálhatok. Nem akarom azonban itt az adatok tömegét felsorolni parlamenti beszédnek ez nem ás a célja, csak ismételem azt, hogy nekünk ezt be kell látnunk, — amikor magyar politikát akarunk csinálni — hogy a magyar kérdést nem lehet kikapcsolni a Dunamedence kérdéseiből és úgy kell azt kezelnünk, mint azt kívül, tőlünk messzebb, vagy távolabb álló hatalmak is nézik. Nekünk a Dunamedencét r mint geografiiailag, de egyúttal politikailag és történetileg is egységes dolgot kell néznünk, erre tanít engem már az Árpádok története, akik igyekeztek nemcsak magyar királyok lenni, hanem a magyar — akkor még — impériumot kiterjeszteni és mindenesetre egy nagy tömb felett uralmat gyakorolni, mert így látták lehetségesnek a csekélyebb számú magyar nemzet megtartását. Ugyanez volt az Anjouk politikája. (Gr. Sigray Antal: De mennyire!) Ugyanezt a politikát követték mindazok, akik minden veszedelem ellenére — mert én tudom, hogy volt benne veszedelem — az Ausztriával való szövetséget, mint politikai gondolatot fogadták el. De ugyanezt látom, ha visszamegyek akar Pázmány Péter és az Esterházyak idejéig, akár Széchenyi idejéig. Vagy amikor Tisza István szobrát látom, a Felsőház előtt, mindig eszembe jut, hogy nem a legtipikusabb reprezentánsa-e Tisza István a nagy monarchikus gondolatnak? Most jelent meg Tisza Istvánról egy életrajz német nyelven. Örültem, hogy mégis csak akadt valaki, aki ezt a nagy magyar államfórfiút a maga nagyságában mutatta meg a külföldnek, mert ezzel a mi értékünk is növekedik. De amikor a mi értékünk növekszik, ez önmagában nem elég. Be kell látniok azt is, hogy a magyarságnak íme, sokkal nagyobb hivatása is van. Akármit tart is valaki az osztrák-magyar monarchia végvonaglásáról és akármennyire hiheti is, hogy a monarchia a világháború nélkül is a végéhez közeledett már nem tagadhatjuk, hogy éppen Tisza István volt az, aki itt a Dunamedencében egy, a magyar gondolatnak megfelelő nagy, monarchikus álláspontot vallott és aki a magyarság területi és mindenképpen meglevő súlyát biztosítani, az egész fejlődést pedig ebben az irányban vezetni akarta. Tisza István azt tartotta, hogy ellenség az, aki meg akarja bontani azt a nagyhatalmi keretet, amely megvan, ha nem tud helyette egy másikat adni. Ezt a nagy magyar embert csak nem 29. ülése 1935 június 11-én, kedden. lehet úgy elbírálni, hogy benne valami legitimista elfogultság vagy lojalitás buzogott volna csak. Nem, de ő látta a magyarságnak ezt a helyzetét. Vagy vegyük Kossuthot. Ha valaki figyeli Kossuth beszédeit, írásait vagy általában politikáját, észreveheti, hogy egészen 1848 márciusáig soha, de soha nem gondolt komolyan az elszakadásra. Ö a magyar nemzet öncélúságát, a magyar nemzet talpraállását és felébredését szolgálta és csak amikor egy felülről jelentkező forradalmi és alkotmányellenes irányzattal találkozott és látta, hogy ezt kell megakadályozni, hogy a mozgalom ezt célozza, csak azóta lett az elszakadás híve. Ez a veszély azonban most senkit sem fenyeget, mert az az Ausztria, amely 1848-ban volt, ma már nincs. Az a nagyhatalom, amely a magyarságra elnyomólag hathatott, már eltűnt. Itt tehát más történelmi erőtényezőkkel kell számolnunk. Maga az a tény pedig, hogy a Dunamedencében a német és szláv malom kövei között vagyunk, követeli, hogy a magyarság sorsát nagyobb keretek között akarjuk irányítani. De, hogy nemcsak politikailag igaz ez a gondolat, azt két, alapfelfogásukban teljesen független, sőt egymással szembenálló nemzetgazdász bizonyítja, akik mindig azt hangoztatták, hogy a Dunamedence gazdasági egységét nem szabad megbontani, mert a népekre ebből csak hátrány származik. Ez a két ellentétes elvi alapon álló világhírű közgazdász volt Friedrich List és Bichard Cob den. Akárhova nézünk tehát, látjuk, hogy a történelmi vagy gazdasági érzékkel bíró nagy államférfiak mind belátják, hogy itt egy nagyobb komplexusnak a sorsáról van szó mindig, de szó van természetesen a magyarságéról is, amely szerintem ennek a komplexusnak egyik leglényegesebb része. Nekünk tehát a mi egész reviziós és általános politikánkat is ebbe az európai elgondolásba kell beállítanunk, (Helyeslés balfelől.) mint ahogy — tessék megnézni — körülbelül a XVIII. századtól az európai politikának, természetesen a monarchia politikájának egyik főgondolata mindig az volt, hogy a dunai problémát hogyan rendezze úgy, hogy ezeket a kisebb népeket megmentse a nagy orosz birodalom veszedelmétől, amely orosz birodalom most alszik, de még fel fog ébredni, De nemcsak a monarchia dinasztiájának volt ez a politikája, Kossuth Lajos, akit nagyon szeretném, ha többet olvasnák, mint amennyire csak emlegetik, mindig azt mondotta: micsoda őrültség az, hogy éppen az orosz szövetséggel a krokodilus szájába akarunk berepülni, amikor a veszedelmet el akarjuk kerülni. A világháború kitörésének — még ha igaz is az, amit a német-angol versengésről és a gazdasági háttérről mondanak — egyik oka, jobban mondva problémája is az ivolt, bogy a Dunamedencének milyen legyen a berendezkedése. Most méltóztassanak azt venni, hogy 15 év után kivétel nélkül mindenki elismeri, — csak az érdekeltek nem, de talán azok között is vannak, akik elismerik — hogy a kérdést nem rendezték, a célt nem érték el, mert ahogyan a trianoni békeparanccsal a Duna völgyét felszabdalták és ahogyan berendezték, az sem politikailag, sem gazdaságilag egyáltalában nem az a tényező, aminek ők szánták. Szeretném, ha reviziós politikánkat is — nem mondom, hogy sohase tesszük — mindig így látnók, mert bármilyen nagy a mi fájdalmunk, bármilyen nagy az az igazságtalanság.