Képviselőházi napló, 1935. II. kötet • 1935. május 27. - 1935. június 13.

Ülésnapok - 1935-23

146 Az országgyűlés képviselőházának i lesz a helyiérdekű vasút viteldíjainak leszállításával. A helyiérdekű vasút viteldíjai nyugodtan versenyezhetnek a Riviéra-expressz viteldíjaival, de egészen bizonyos, hogy az a villamos, amely Nizza és Montecarlo között közlekedik, a maga gazdag utasközönségét sokkal olcsóbban szállítja, tmint amennyiért Rákosszentmihályról, vagy Budafokról a helyiérdekű vasút Budapestre szállítja a maga utasközönségét. Bár százszor megígérték, hogy a helyiérdekű vasút viteldíjait le fogják szállítani, — már csak az volt a kérdés, hogy kinek az érdeme végre a helyiérdekű vasút viteldíjainak a leszállítása, nem pedig az, hogy le fogják-e szállítani a viteldíjakat, már azt mondották, hogy a tarifa is készen van és csak arról tárgyalnak, hogy 26 fillér, vagy pedig 30 fillér legyen-e annak a Hév.-nek tarifája, amely ma 64 fillért számít — ezzel szemben, sajnos, a Hév. viteldíjai ma is változatlanok. Ea nemcsak a pestkörnyéki közönség szempontjából is ugyanolyan káros, mint amilyen káros Budapest higiéniája szempontjából is, mert ha ezek a viteldíjak nem volnának olyan szörnyűségesen magasak, akkor nem kellene messze távolságokra menni nyaralni a budapesti lakosságnak, hanem most is úgy volna, amiként a régi időben volt, amikor még ezek a viteldíjak alacsonyak voltak, Kistarcsán, Nagytarcsán, Csömörön, Kerepesen, Budafokon, Világ völgy ben és Rákosszentm'ihályon nyaralt Budapestnek az a kispolgári társadalma, amely nehezen tudta megfizetni a távolabb eső úgynevezett fürdőhelyek drágább élelmezését és drágább lakáspénzét. Kérésem a következő volna. Elsősorban méltóztassék a Hév.-viteldíjak kérdését dűlőre juttatni, másodsorban a szövetkezeti kérdésben kérem a miniszter úr intézkedését, hogy a községi főjegyzők ne legyenek érdekelt igazgatói a szövetkezetnek, amelynek üzletmenete reájuk nézve jövedelmet jelent, mert hiszen akkor természetes dolog, hogy minden úton és módon nyomják a konkurrens kisipart és kereskedelmet. Harmadik kérésem pedig az, hogy méltóztassék a miniszter úr az angliai bútorkiszállítások kérdését, amely a debreceni 500.000 pengős rendelései jól megindult, figyelmére méltatni és valami módon a pestkörnyéki asztalosoknak lehetővé tenni, hogy anyagot tudjanak vásárolni és az ebből az anyagból készített i>itorokkal egyrészt a magyar exportot növelni, másrészt valutához juttatni az országot, harmadsorban pedig saját maguknak munkát teremteni. Tekintettel arra, hogy a kormányzat iránt nem vagyok bizalommal, a költségvetést nem fogadom el. (Helyeslés bal felől.) Elnök: Takács Ferenc képviselő urat illeti a szó. Takács Ferenc: T. Képviselőház! Előttem szólott Fábián képviselőtársam foglalkozott a kisiparosság helyzetével. Méltóztassanak megengedni, hogy ez alkalommal én is a magyar kisiparosság szomorú és tragikus helyzetével foglalkozzam. A kézmüiparosság Magyarországon a falvakban és a kisvárosokban tulajdonképpen beletartozik a földmívelőnépesség, a mezőgazdasági munkásság, a kisbirtokosság és törpebirtokosság sonaiba. Amilyen a két előbbi rétegnek, a földmunkásságnak és a kisbirtokosságnak a helyzete, nagyjából olyan a kézmüiparosság helyzete is. Ezen a súlyos helyzeten, amelyben a magyar kézmüiparosság van, felfogásom szerint kötelessége a kormányzatnak segíteni. Kötelessége azért, mert — amint Fábián Béla t. képviselőtársunk is mondotta — 3. ülése 1935 május 29-én, szerdán. a kézmüiparosság igen értékes rétege a magyar társadalomnak. Kötelessége a kormányzatnak gondoskodni a kézműiparosságról azért is, mert hiszen minden egyes alkalommal megígérték ezt a különböző kormányok és azoknak exponensei. Mégis azt látjuk, hogy e téren nem igen történik valami mélyreható és gyökeres intézkedés. Az iparfejlesztés céljaira fel van ugyan véve a költségvetésbe 3,428.600 pengő, de az én információim szerint ennek az összegnek is, amelyet évről-évre vesznek fel iparfejlesztés címén, igen jelentős részét a gyáripar kapja; már pedig én majd bizonyítom, hogy sokkal inkább rá volna szorulva erre a támogatásra a kézmüiparosság. Az ipartestületekbe körülbelül 158.000 kézműiparos tartozik és nincs ipartestületbe szervezve körülbelül 90.000 kézműiparos. A munkaviszonyok jellemzésére méltóztassanak megengedni, hogy elmondjak néhány számot. Alkalmazottat foglalkoztat az ipartestületekbe szervezett 158.000 kézműiparosból 60.000, tehát körülbelül 40%. A kézműiparban foglalkoztatott munkások száma 207.000. Ezeknek is igen jelentős része, amint a későbbiekből kitűnik, igen nagy százalékban tanonc, tehát olyan ifjúmunkás, aki a termelés szempontjából még nem képviseli azt a komoly értéket, mint pl. a segéd. A szegedi kereskedelmi és iparkamara területén, alhol az én kerületem is van, az Alföldnek egy igen nagy részén, Békés, Csongrád és Baranya megyében, valamint Torontál, Arad és Csanád csonka vármegyékben, ezeken a területeken talán a legszomorúbb a kézműiparosok helyzete az egész országban. Összevetettem a szegedi kereskedelmi és iparkamarának 1931-es és 1934-es jelentését. Az iparosok száma 1931-ben 19.585 volt. Ebből alkalmazottat foglalkoztatott 7.689, tehát 39%-a az önálló iparosoknak. Az alkalmazottak száma összesen 12.541 volt. Nem foglalkoztatott alkalmazottat a 19.000 iparosból 11.896. 1934-ben rosszabbodott a helyzet. Nem ugyan az alkalmazottak száma tekintetében, mert az alkalmazottak számában nincs lényeges csökkenés, amennyiben 12.541-ről 12.456-ra esett mindössze az alkalmazottak száma, ellenben 20.411 önálló iparosból,, — akiknek a száma tehát szaporodott — már csak 6.354, tehát 31% foglalkoztatott alkalmazottat. A 12.500 főt kitevő alkalmazottból is 4.866 volt a tanoncok száma, az alkalmazottaknak tehát majdnem a fele ifjúmunkás. Ez az elszegényedési folyamat az Alföldön a kézmüiparosság szempontjából katasztrofális. A kézműiparosok meggyőződésem szerint nemcsak azért nem foglalkoztatnak alkalmazottat, mert nem kapnak munkát, — hiszen nagyon valószínű, hogy a munkaalkalmak száma nem csökkent lényegesen, ha az alkalmazottak száma nem csökkent, — hanem az a helyzet, hogy a kézműiparosok esztendőről-esztendőre szegényednek és nem képesek a niunkát elvállalni, mert nincs módjuk és lehetőségük arra, hogy megvásárolják a szükséges félgyártmányokat. A legszomorúbb ugyanis ebiben a helyzetben az, hogy a félgyártmányok ára nem csökkent lényegesen, ellenben, ha a készárut el akarja adni a kézműiparos a legszegényebb földmívelő népességnek, akkor állandóan kénytelen engedni a készáru árából a saját kockázatára, és ha beszélünk egy-egy vásározó, vásárra járó iparossal, amilyen az Alföldön rendkívül sok van, akkor könnyezve mondják el, hogy portékájukat, árujukat kénytelenek áron alul is elkótyavetyélni, azért, hogy a felmerült költségeket megfizethessék, hogy a