Képviselőházi napló, 1935. II. kötet • 1935. május 27. - 1935. június 13.
Ülésnapok - 1935-22
Az országgyűlés képviselőházának 22. ilyen kívánsággal a nemzetközi tőkepiacon jelentkezhetnék. Még egy külön szempont — és ezt ugyancsak Eckhardt Tibor igen t. képviselőtársam figyelmébe ajánlom — aztán az, hogy nincsenek meg a feltételei ezidőszerint az adósságaink rendezésének sem. E kérdés rendezése ugyanis nem attól függ, hogy a kormány erre elhatározza-e magát vagy sem. Nem is attól függ, hajlandó-e az a magyar államférfi, aki kimegy ennek a kérdésnek a letárgyalására, olyan erkölcsi áldozatnak meghozatalára, mint aminőről Eckhardt Tibor t. képviselőtársam beszélt. Ö ugyanis azt mondotta, hogy ha mi megjelenünk kint Genfben vagy másutt és adósságaink mérséklését s ezekkel az adósságokkal kapcsolatos terheinknek a mi mostani teherbíróképességünkhöz való hozzáigazítását kérjük, akkor annak a magyar államférfiúnak, aki ezt az, ügyet odakünn képviseli, számolnia kell^ azzal, hogy esetleg nem hívják meg őt néhány soiréra vagy bizonyos vonakodással, kedvetlenséggel fognak vele kezet. Én meg vagyok róla győződve, hogy ha arról volna szó, hogy a magyar gazdasági élet számára egy ilyen adósságrendezés keretében megfelelő előnyöket biztosítsunk, hogy megoldjuk a mi legfontosabb egzisztenciális kérdéseinket, akkor igenis fog akadni magyar államférfi, magyar pénzügyminiszter, aki ezt az áldozatot, amelyről Eckhardt Tibor barátom beszélt, hajlandó meghozni. De a kérdés rendezése nem ezen múlik. A kérdés rendezése azon múlik, hogy ha Magyarország képviseletében valaki megjelenik egy külföldi empóriumban, t ahol a magyar adósságok ügyéről lesz szó és az illető odaáll a hitelezőink elé, azt fogja mondani neki: mi az uraktól kaptunk ezer font kölcsönt, ezt az ezer fontot eredeti összegében nem tudjuk visszafizetni, mert a mi -mostani viszonyaink között nem tudunk többre vállalkozni, mint 500 fontnak fizetésére, — ez a tárgyaló fél nem mehet ki oda a tisztességtelen kereskedő erkölcsével, aki mást állít> r mint amire képes, hanem ennek a tárgyalófélnek úgy kell kimennie oda, hogy tudnia kell, hogy ha 1000 font tartozásnak 500 fontra való mérséklését kívánjuk, ezt az 500 fontot meg is toldjuk fizetni, ezzel járó összes kötelezettségeinknek eleget is tudunk tenni. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől ) Azt hiszem, a t. Ház egyetért velem abban, hogy — sajnos — a mai helyzet nem olyan, hogy ilyen határozott kötelezettségek teljesítésére odakünn obiigókat vállalhassunk. A vita során aztán, még pedig t úgy a pénzügyi bizottságban, mint a plénumban többször szó volt szociálpolitikai kérdésekről is. Méltóztassék megengedni, hogy egy-két szóval ezekre is kitérjek. A kérdéskomplexum olyan terjedelmű, hogy az egész anyagot felölelni egy előadói előterjesztés keretében teljességgel lehetetlen. Keresni fogom ellenben az alkalmat arra, hogy egyszer kizárólag ezekkel a kérdésekkel foglalkozhassam a t. Ház színe előtt. Ellenben egy-két dologra ma röviden mégis rá kell térnem s fel kell hívnom a t. Ház figyelmét a munkaidő kérdésére, amelyet itt úgy az egyik oldalról, mint a. másik oldalról többször szóbahoztak. Magyarországot és a mi viszonyainkat úgy állították he, mint akik ezen a téren meszszire elmaradtunk Nyugat-Európa fejlődésétől és az ottani igényektől. A t. Ház szíves figyelmébe ajánlom azt az igen vastag kötetet, ameülése 1935 május 28-án, kedden. 107 lyet pár nappal ezelőtt osztottak szét közöttünk és amely a kormány jelentését tartalmazza 1933. évi közállapotainkról és az ország 1933. évi eseményeiről. Ennek a nagy és vastag kötetnek van egy oldala, ahol statisztikai adatokat találunk arról, hogy a gyáriparban a munkaidő kérdése hogyan alakult azi 1933. esztendőben. Ha méltóztatnak megnézni ezt a táblázatot, megállapíthatja a t. Ház minden tagja, hogy az iparok legkülönfélébb kategóriáiban a munkaidő lényegesen alatta van a heti 48 órának, h ár nem hallgathatom el a t. Ház előtt, hogy vannak ipari kategóriák, ahol a munkaidő tényleg túl van a 48 órán, ahol azonban egészen különleges körülmények játszanak közre abban, hogy a munkaidő még mindig nem mérséklődött alacsonyabb színvonalra. Ismétlem azonban, egész sora van a különféle iparágaknak, ahol a munkaidő ama már lényegesen kisebb, mint 48 óra, (Peyer Károly: Például a bányákban, ahol heti 3 napot dol* goznak!) noha sem belső törvényes intézkedés, sem valamely nemzetközi konzekvenciából eredő kötelezettség nem írja elő ezt a mi számunkraMagyarország a Washingtonbán 1919-ben meghozott és a 48 órai munkaidő bevezetésére vonatkozó nemzetközi egyezményt tényleg eddig még nem cikkelyezte he. De felhívom a t. Ház figyelmét arra, hogy ugyanezt aa egyezményt még a mai napig sem cikkelyezte be Anglia és nem cikkelyezte be Németország, bár — nehogy félreérteni méltóztassék — a helyzet az, hogy mindkét országban a problémát lényegében már megoldották ilyen nemzetközi egyezmény életbeléptetése nélkül is. Vagy — hogy egy másik szociális kérdést érintsek ~ a plenáris vitának egyes szónokai arról beszéltek, hogy Magyarország az ipari szociálpolitika bizonyos területein^ mennyire visszamaradt, hogy egyes (biztosítási ágak nincsenek meg és a biztosítási : szolgáltatások mértéke és terjedelme sem kielégítő. Itt szíves figyelmébe ajánlom a t. Háznak azt, hogy a, társadalombiztosítási szolgáltatások kérdésében 1920-tól kezdve egészen a két év előtti időpontig, majdnem azt mondhatnám, vezető szerepet játszottunk Közép-Európában, mert e szolgáltatások mértéke — itt elsősorban a betegségi biztosításra gondolok — a középeurópai országok között egyetlen országban sem volt akkora, mint volt nálunk. Nagy sajnálatunkra: a gazdasági viszonyok rákényszerítettek bennünket arra, hogy e szolgáltatások mértékét és terjedelmét csökkentsük és arányba hozzuk a gazdasági viszonyok változásával és a^ gazdasági viszonyok által megszabott szociális teljesítőképességgel. Azt mondani azonban, hogy ezen a téren nem történi semmi, szerintem olyan túlzás, amelynek tárgyi jogosultsága semmiképpen nincsen. Ezekután, ha meg méltóztatnak engedni, rátérek a tárca, illetőleg a tárca körébe tartozó különféle üzemek számadatainak és költségelőirányzatának ismertetésere. Kezdem azzal, hogy a pénzügyminiszter úr abban a bevezető expozéban, amellyel megindította a költségvetés vitáját, hangot adott egy kisebb mértékében jogosult gazdasági optimizmusnak, hangot adott annak a felfogásának, — és ez nem egye; dül az ő felfogása, hanem az egész kormányé is — hogy a nemzetközi gazdasági viszonyok terén jelentkeznek a javulásnak jellegzetes tünetei s mutatkoznak azok az erők, amelyek szeretnének felülkerekedni a mai marazniuson.
