Képviselőházi napló, 1935. I. kötet • 1935. április 29. - 1935. május 25.

Ülésnapok - 1935-20

512 Az országgyűlés képviselőházának 20. tudják ezt az adminisztrációt fenntartani? Ügy, hogy a lakosságot, amelytől egyébként pótadót is beszednek, még külön megadóztatják. A helypénzeket, a fogyasztási jellegű adókat, amelyet fizetni kell, amikor bejön az ember a városba, az útvámot és egyebeket kellene egyszer vizsgálat tárgyává tenni, nemcsak a fővárosban, inert itt rettenetesen magasak ezek a belső vámok, hanem úgyszólván minden városban, ahol szintén nagyok ezek a belső vámok, úgyhogy az anyagi érték egyharmadát, de vannak esetek, amikor 50%-át teszi ki az a teher, amelyet a városok rárónak ezekre az élelmiszerekre. Ez drágítóan hat és az a vékonypénzű városi lakosság, ha szeretné is megvásárolni az árut, képtelen megvásárolni, mert drága. Ennek az a következménye, hogy a falusi lakosság panaszkodik, hogy minek vigye termékét a városba, úgy sem tudja eladni, ha pedig el is tudja adni, akkor pedig olyan nagyok a terhek rajta, hogy nem érdemes bemenni. Itt a belügyminiszter úrnak kellene egyszer alaposan kezébe venni a dolgot, utána nézni, hogy ezek a belső vámok hogyan, mikép vannak összeállítva és indokoltak-e, vagy nem! Az kétségtelen, hogy bizonyos bevételt kell a városoknak biztosítani, hogy a kulturális és egyéb kötelezettségeknek megfeleljenek, de az égig nem nőhetnek ezek a dolgok. Egy-egy sertésre, egy pár csirkére, egy libára, vagy nem tudom, egy kosár gyümölcsre nem lehet akkora vámokat vetni, mint amekkorákat itt vetnek. Ez is csökkenti a belső fogyasztást. De még jobban csökkenti a belső fogyasztást a bérek és keresetek hihetetlen csökkenése. A mezőgazdasági munkások bérviszonyairól nem akarok megemlékezni, hiszen Takács t. képviselőtársam elég sok adatot hozott fel arra nézve, hogy milyenek az Alföldön a mezőgazdasági munkások bérviszonyai. T. Képviselőház, az Alsó- és Felsődunántúlon sem jobbak e tekintetben az állapotok, sőt ha lehet, valamivel rosszabbak, mert itt sok a hitbizomány és a nagybirtok, és a nagybirtok él azzal a számára kedvező lehetőséggel, hogy a munkapiac telítve van munkásokkal, válogathat köztük és olyan béreket fizet, amelyek valóban, mint ahogy Propper képviselőtársam megemlítette, még az animálás létet sem biztosítják. Eljutottunk már oda, hogy a 40 filléres ifjúmunkásbér, a 60 filléres férfinapszám, a 80 filléres, 1 pengős munkabér napi 14 órai megfeszített kemény munkáért már jó napszámnak számít a Dunántúlon. Kérdem a t. Képviselőházat, miből éljenek ezek az emberek? Mit tud az ilyen ember magának vásárolni? Tegnap egyik igen t. egységespárti képviselőtársam valóban drámai hangon jellemezte a család szétzüllését és a család szétzüllésének erkölcsi okát, érintve természetesen ennek anyagi okait is. Én leszek bátor e tekintetben rámutatni egy körülményre. Nézzük meg, hogy egy mezőgazdasági munkásnak, aki az aratással nem tudott magának elég gabonát szerezni, hogy egész esztendőre el legyen látva liszttel, akinek tehát boltban kell a lisztet vásárolnia, a kenyeret vagy készen, vagy liszt alakjában kell vásárolnia, mert a lisztet otthon feldolgozza, milyen a helyzete. A lisztadó — mint méltóztatnak tudni — kilogrammonként 12 fillér, amihez járul még a forgalmi adó. Egy ilyen két-három tagból álló munkáscsalád a mai viszonyok mellett, amikor húsra és szalonnára nem telik, legalább két kilogramm kenyeret fogyaszt el naponta. Ha liszt, tészta, vagy keülése 1935 május 25-én, szombaton. nyer alakjában fogyasztja el — bárhogy nézzük is — legalább 30 fillér napi közterhet visel csak ezen a címen. Nézzünk meg egy házacskát, egy bogárhátú házat, — amely olyan szép költői formában kerül a nyilvánosság elé és amelyet annyiszor megénekeltek — és nézzük meg, hogy mennyi azon a házadó. Az a szegény, nyomorult ember akár valakinél lakik és lakbért fizet, akár pedig a saját viskójában lakik, olyan lakásadót fizet, amelyet a mai viszonyok között a keresetéből nem bír el. Egy ilyen ember kenyéren és esetleg kevés szalonnán, burgonyán, babon kívül semmi mást nem tud fogyasztani, egyszerűen azért, mert a kereseti viszonyok olyan nyomorultak. Minél több gyermeke van egy ilyen embernek, annál nagyobb az az adóteher, amelyet neki viselnie kell, mert minél több a gyerek, annál több kenyér kell, s minél több a kenyér, annál több kilenc és fél fillér a közteher kilogrammonkint, sőt több valamivel, mert ha számítjuk a sütést, az élesztőt, meg mindent, akkor egy kilogramm 24 fillér értékű kenyérnél körülbelül 12 fillér a közteher. Tessék ezt a helyzetet elképzelni. Mit tud az az ember 60—80 fillér napszám mellett vásárolni, ha csak két kilogramm kenyeret is vásárol? Falun ez 44 fillér és ebben a 44 fillérben van 24 fillér a közteher. Mit tud az az ember még ezenfelül vásárolni a keresetéből? A mezőgazdasági munkások bérei ma olyan nyomorúságosak, hogy ezek a mezőgazdasági munkások vásárolni nem tudnak jóformán semmit sem a társadalomtól. Arról, hogy ruhát, cipőt, csizmát vegyenek, szó sem lehet. A legfantasztikusabb öltözékekben látjuk ma a derék föld népét és az a t. képviselőtársam, aki azon siránkozott, hogy a föld népe nem ruházkodik azzal a művészettel, amelyet még ősapáitól tanult és nem viseli azt a szép táj viseletet, amelyet annakidején ősapái viseltek, az vizsgálja meg a falu gazdasági helyzetét; nézze meg, hogy abban a faluban milyen napszámok vannak, milyen birtokok környezik és ezek a birtokok miként használják ki ezeknek a munkásoknak szorult helyzetét. Ha ezt megteszi, akkor rögtön látni fogja azt, hogy miért voltak ezek az emberek kénytelenek letérni a tájviseletről és miért kénytelenek bemenni a városok zsibogóiba és ott megvásárolni a szükséges ruhát, amelyet az úri közönség már kétszer egymásután adott el. (Propper Sándor: Nem cifraszürben, hanem rongyokban járnak!) Ha az ember elmegy a debreceni, pécsi, győri, vagy más nagyvárosok zsibogójába, akkor azt látja, hogy egy hetivásár alkalmával felvonul ott hazánk dísze, ereje: a a szegény földmunkásság és nem egyszer fordul elő, hogy egy pár ócska lakcipőt vesz, vagy egy uraságról levetett angol sipkát, fantasztikus inget és egyebet, azért, mert nem telik neki, nemhogy táj viseletre, hanem még az ő foglalkozásához feltétlenül szükséges olyan viseletre, olyan ruházatra sem, amely megvédené őt az idők viszontagságaitól. Ilyenre egyszerűen nem telik neki. (Egy hang jobbfelől: Mindenkinek össze kell fogni, hogy ezen segítsen.) Most nézzük a városi lakosság fogyasztóképességet a munkabérek tükrében. A Magyar Statisztikai Szemle az 1929—1934. évi munkabérek alakulását nézve, megállapítja a következőket: Az ipari szakmunkásoknál a csökkenés, amely majdnem törvényszerűen megy végig, 39-5%-tóI felmegy 40%-ig. Tehát négy esztendő alatt ezeknek a munkásoknak a keresete 40%-kal csőként. Igaz ezzel szemben, hogy va-