Képviselőházi napló, 1935. I. kötet • 1935. április 29. - 1935. május 25.
Ülésnapok - 1935-20
Az országgyűlés képviselőházának 20. túlméretezett karhatalom. Ennek nem is anynyira a fegyveres része az, amely túlméretezett, hanem az adminisztrációja. Akár a rendőrséget, akár a esendőrséget, akár a katonaságot nézem, mindenütt az adminisztráció az, amely mintegy fekete macska terül rá az egész intézményre. Horribilis összegekbe kerül ez az adminisztráció. Méltóztassanak egyszer maguknak fáradtságot venni és megnézni például a mi katonai adminisztrációs intézményeinket. Itt nem messze a Honvéd uccában van egy régi kétemeletes kaszárnya, tessék ezt megnézni, vagy teseék a Hadik-kaszárnyába elmenni. Ez mind rettenetes Összegbe kerül és mind felesleges, mert az állampolgároknak, ennek a hivatalnak a munkájából semmi néven nevezendő hasznuk nincsen. Ez olyasvalami, mint az az eset, hogy amikor Laputában vizesést akartak csinálni, a pincéből felpumpálták a vizet a háztetőre és a víz onnan csurgott le természetes esésénél fogva, holott lent sokkal egyszerűbben megcsinálhatták volna. Itt is megy fel a munka a negyedik emeletre és onnan szépen csurog lefelé, teljes feleslegesen. Rettenetes teherrel jár a mi külügyi képviseletünk is. Ha meg méltóztatnak nézni a költségvetési füzetet, akkor nem hinném, hogy annak, aki ismeri a .magyar nép teherbíró képességét, ne állna a haja az égi elé attól, hogy ez mibe kerül. Ma a rádió, a telefon, az autó, a repülőgép korszakában ilyen nehézkes külügyi adminisztrációt, ilyen nehézkes külügyi képviseletet fenntartani, — szelíden kifejezve nonsens. Ezt a külügyi szolgálatot a maga rettenetes terhével, a maga rettenetes nehézkességeivel nem bírja el az ország. Amellett már évek előtt voltam bátor rámutatni arra, hogy külügyi képviseletünknek azonfelül, hogy szörnyűségesen drága, azonfelül, hogy rendkívül körülményes és éppen a sok személy foglalkoztatásánál fogva nehézkes, van még egy nagy baja, amelyet a Ballhausplatztól vette át, amikor még osztrák-magyar monarchia volt: az tudniillik, hogy majdnem semmi érzéke sincs a magyar közgazdasági élet iránt. Csak ezt a hármat említem meg, mint olyat, amely bizony rettenetes összegeket emészt fel, és amelyen erős megtakarításokat lehetne eszközölni, ha elég bátorság volna a kormányban arra, hogy ezekbe a különböző méhkasokba, különböző darázsfészkekbe bátor kézzel belenyúljon. Azok helyett a reformok helyett, amelyeket igen jól képzett és igen jóhiszemű fiatalemberek hirdetnek a magyar népnek, sokkal többet használna az a reform, amelyet én mondok: a felesleges kiadások megtakarítása. A káros adózás mellett a másik panasz, mondhatnám, panasztömeg az, amely az egész költségvetési vitát uralta: a mezőgazdaság helyzete. Pártállásra való tekintet nélkül, nincs közöttünk képviselő, aki ne ismerné el őszintén és fenntartás nélkül, hogy a magyar mezőgazdaság bizony kriminális rossz helyzetben van. Olyan rossz helyzetben van, hogy én, aki már megettem kenyerem javát, nem emlékszem rá, hogy valamikor is ilyen kritikus helyzetben lett volna. Nem is kell valami nagyon tanulmányozni a dolgot, csak ki kell menni a. faluba látószemmel, meg kell nézni a falusi lakosság fásultságát, azt az elnyűtt gúnyát, amelyben járnak, azt a mondhatnám mechanikus mozdulatot, amelyet csinálnak, a silány táplálkozást, a nyomorúságos lakást: mindez KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ I. ülése 1Ù35 május 25-én, szombaton. 511 együttvéve adja a mezőgazdaság nyomorúságát. Az államférfiak részéről nagyon gyakran halljuk a vigasztaló szavakat a mezőgazdaságfelé, hogy hiszen persze, nagyon nehéz helyzetben van a mezőgazdaság, borzasztóan rossz viszonyok vannak, dehát a gazdasági válság elmultával majd javulnak a viszonyok. Az egyik miniszter ideutazik, a másik miniszter odautazik: majd keresünk külföldi piacot a magyar mezőgazdasági termékek számára és ezáltal boldog lesz a magyar. Külföldi piacokat keresünk, de idehaza a legtöbb ember nem tud a gyerekének vajaskenyeret adni. Párizsban 90, Londonban 70 fillérért vesztegetik azt a vajat, amelyért a budapesti fogyasztó kilogrammonkint 3 pengőt fizet. Beszéljek arról, hogy Fiúméban 27 fillérért vesztegetik kilogrammját annak a cukornak, amelyért itt Magyarországon a szegény falusi fogyasztó 1 pengő 34 fillért kénytelen fizetni? Tovább sorolhatnám a dolgokat, de nincs értelme. Azt kell mondanom, hogy nagyon hasonlít a ^kormány gazdaságpolitikája ebben a kivitelerőltetésben ahhoz, amit a háború előtt Witte orosz pénzügyminiszter csinált. Akkoriban meglehetősen rosszul álltak a« orosz finánciák és Witte ráfeküdt a külföldi kivitelre. Ezt kopírozták le a bolsevisták egy pár évvel ezelőtt, amikor azt az óriási dömpinghullámot árasztották Európára. Witte is erőltette a kivitelt és olyan áron adott el Európa nyugati piacain orosz terményeket, amilyen áron azok sehol a világon nem voltak megszerezhetők. Hogy Oroszországban a háború után bekövetkezett az összeomlás és az összeomlást rögtön követte a bolsevista-uralom, azt nagyrészt annak a kizsákmányoló politikának lehet betudni, amelyet Witte csinált, mert a belső fogyasztást figyelmen kívül hagyva csak a kivitelre vetette tekintetét. Minden áron kivinni, tekintet nélkül arra, hogyan él, mennyit bír fogyasztani a lakosság belül! Az a válság, amely valamennyi kapitalista államon végigpusztít, kétségkívül érezteti hatását nálunk is és nincs elzárva kínai fallal a mezőgazdaság nem. Természetes tehát, hogy a mezőgazdaság is érzi ennek a rettenetes válságnak a súlyát. De ez a válság korántsem volna olyan nagy, a pénztelenség korántsem volna olyan rettenetes a falun, ha a kormányok nem most, hanem már évekkel ezelőtt valamennyit is törődtek volna a belső fogyasztással, ha valamennyivel is igyekeztek volna előmozdítani a belső fogyasztás emelkedését, ha valamennyit is igyekeztek volna azon, hogy akár tarifákkal, akár más dolgokkal a belső fogyasztás emelkedjék valahogy. Mindezzel nem törődtek és most, amikor itt van a baj és a katasztrófa, amikor a mezőgazdaságnak már kezd minden mindegy lenni, amikor az emberek már azt mondják, hogy hiába dolgozunk, akármennyit dolgozunk, nincs eredménye, akkor kapkodnak az urak a fejükhöz. Majd leszek bátor két olyan^ körülményre rámutatni, amelyek nagy mértékben csökkentik a belső fogyasztást és amelyeknek feljavítása nem is olyan rettenetes nehéz dolog. Az első, a könnyebbik dolog az, hogy minden város, mint ahogyan már beszédem elején említettem, adminisztrációját a háború befejezte óta túlméretezte. Ezt a belügyminiszter úr sem tagadhatja, túl van méretezve a városok, különösen a törvényhatósági joggal felruházott városok adminisztrációja. Hogyan 76