Képviselőházi napló, 1935. I. kötet • 1935. április 29. - 1935. május 25.

Ülésnapok - 1935-20

510 Az országgyűlés képviselőházának 20. ülése 1935 május È5-ên, szombaton. kor a nagybirtok vagy a nagytőke támogatásáról van szó bőkezű, gavalléros gesztus volt, van és lesz a; jövőben is, amikor azonban az Ínségesek támogatásáról van szó, a munkanélküli tömegek épségben tartásáról van szó akkor a magyar államnak csak ökle van a szegény emberek számára és a, munka, amelyet inségmunka címe alatt kiírnak, nem más, mint a legembertelenebib kizsákmányolása az emberi munkaerőnek. A mostanit megelőző Képviselőházban interpelláció alakjában, rámutattam arra, hogy mit jelent Magyarországon az inségmunka. Inségmunka alatt értünk olyan munkát, amely ugyan gyakorlatilag valamit érő, például városrendezés, átrendezés, de egyáltalán nem hasznothajtó beruházások létesítésére. Ezzel szemben azt látjuk, hogy a kormány intenciója szerint a városokban inségmunka örve alatt hasznothajtó befektetéseket létesítenek. Utakat csináltatnak, amely utakon vámot szednek és fizetnek inségb éréket. Létesítenek uszodákat, amelyekben belépődíj ellenében lehet úszkálni, létesítenek sport-telepeket, amelyekből a városoknak hasznuk van, mind olyan nyomorúságos inségb érékért, amelyekből az a munkás sem magát, sem családját eltartani nem tudja. Az a szellem tehát, amely az egész kormányt áthatja, az az antiszociális gondolkodás megnyilvánul a budgetben, megnyilvánul a kormány minden cselekedetében, mert még amikor jót akar tenni, amikor az Ínségeseknek munkát akar adni, akkor is eltűri a munkások kizsákmányolását. (Egy hang a jobboldalon: Jobb volt a munkanélküli segély.) Egyre mindenesetre jó a munkanélküli segély, arra hogy nem csökken le a fogyasztás olyan ijesztő mértékre, mint amilyen ijesztő mértékre most lecsökkent. T. Képviselőház! Én, aki sokat foglalkoztam az ínségesekkel és aki tanulmány tárgyává tettem Magyarországon az inségmunkákat, az inségmunkák mikénti végzését és mikénti fizetését, valahányszor erre gondolok, mindannyiszor fejembe száll a vér, mert én végignéztem ezeknek az embereknek borzalmas szenvedéseit, én láttam, hogy rongyosak, éhesek, cipő nélkül, zsákdarabokba burkolt lábakkal hasznothajtó befektetéseket végeztek 60—80 fillér napibér mellett. (Egy hang a jobboldalon: Már ahol!) En súlyos bizonyítékokat hoztam ide a Ház elé; sajnálom, hogy nincsenek most nálam. Az akkori belügyminiszter, Keresztes-Fischer, kénytelen volt elismerni az én adataim igazságát és csak arra hivatkozott, hogy: kérem szépen azért kellett elrendelni az akkordmunkát az inségmunkánál, mert voltak egyesek, akik nem dolgoztak elég szorgalmasan. Mert méltóztassanak tudomásul venni, hogy az inségmunkákat akkordba, szakmányba adták ki és a város állandó alkalmazottai, akiknek tehát a gazdasági helyzetük valamivel jobb volt, voltak a lépéscsinálók; a szerencsétlen ínségesnek, aki hazulról reggeli nélkül ment el, ebédje pedig nem volt, ugyanazt a tempót kellett betartania a munkában; ha nem tartotta be, akkor az akkordmunka mellett annyit sem keresett, hogy a levesét sem sózhatta volna meg. Mondom, valahányszor arra gondolok, hogy Magyarországon mi történik a,z Ínségesekkel, hogyan bánnak Magyarországon az ínséges munkásokkal, mindannyiszor az Öreg fejembe száll a vér. T. Képviselőház! Kossuth Lajos, aki mint pénzügyminiszter s egyike volt a, legkíválóbbaknak, 1848-ban, amidőn az új Magyarország adózási rendszerének a megalkotásáról veit szó, azt a kijelentést tette, hogy előbb éljen a nép és azután adózzék. (Rupert Rezső: 1848 augusztus 24-én mondta!) T. Ház! Sem a iháború előtt, sem azóta az egymást felváltó pénzügyminiszterek nem fogadták meg Kossuth bölcs tanítását, nem törődtek azzal, hogy hogyan és miből él a nép, a főszempont a pénzügyminiszterek előtt mindig az volt, hogy a nép adózzék minél többet és minél kiadósabban; hogy hogyan és miből él, az nem tartozik a pénzügyminiszterre. Az a belügyminiszterre tartozik, mert ha esetleg nyugtalankodnak, hát a belügyminiszternek, mint legfőbb rendőrnek, kötelessége rendet teremteni. De hogy az a nép miből és hogyan él, hogyan izzadja ki a rettenetes adókat, azzal sem a pénzügyminiszterek, sem a miniszterelnökök eddig nem sokat törődtek. T. Képviselőház! Ezzel a gondolkozásmóddal indult neki az új rendszer is 15 évvel ezelőtt az ország kormányzásának. Tíz év előtt még csak ezekből a padokból panaszkodtunk a rettenetes adónyomás ellen, tíz év előtt még csak panaszkodtunk azon, hogy ez az, adópolitika a végveszélybe fogja dönteni nem csak a magyar népet, hanem a, magyar közgazdaságot is. Azóta megváltozott a helyzet. Én, aki figyelmesen végighallgattam a költségvetés vitáját, csodálkozással hallottam, hogy nemcsak erről az oldalról, hanem a t. kisgazdapárti képviselők, a legitimisták, a reformpártiak és — lojálisán elismerem — még az egységespárti képviselők is bizony olyan rettenetes képet festettek arról, hogy milyen is a magyar adórendszer és milyen nehéz az adókat kiizzadni, hogy ha az ember végighallgatja ezeket a beszédeket, önkéntelenül is felkiált, hogy meddig bírja még a nép ezeket a szörnyű terheket. Ha erre választ kérünk, akkor a miniszter úr, mint az angolna a halász kezéből, úgy csúszik ki az ember kezéből a válaszadással, nem válaszol semmit sem, csak arra hivatkozik, hogy lelkiismeretes gondossággal van összeállítva a költségvetés. Ezt elhiszem. Csakhogy a költségvetés összeállításánál nem vették figyelembe a nép teherbíróképességét és egynémely olyan terhet akasztottak a magyar népre, amelyet hovatovább nem fog elbírálni. Az új honalapításnál ott követték el az első hibát, hogy egy akkora, túlméretezett adminisztrációt állítottak ennek az országnak a szolgálatába, — amelyhez hozzájárul még azután a vármegyei, a városi és községi adminisztráció — amely a maga rettenetes túlméretezettségében egymagában is majdnem elviselhetetlenül horribilis költségeket emészt fel. Nem mondom, hogy maga az állami adminisztráció az, amely mammut, hanem a városok adminisztrációja. Ha az ember elmegy egy pénzügyigazgatósághoz, vagy elmegy bármilyen adóhivatalba, ha megnézi a városok adminisztrációját, mindenütt azt látjuk, hogy túlzottan nagy adminisztációval intézik az ügyeket. Egy állampolgár egészen egyszerű ügyei 4—5—10 kézen mennek keresztül, nem azért, mintha az ügyet másképp nem lehetne elintézni, hanem azért, mert ott mindenki élni akar, ki akarja mutatni a nélkülözhetetlenségét, ennélfogva az állampolgárt, akármilyen csekély ügyben megy hozzá, 4—5 ajtón keresztül dirigálják azért, mert itt van az adminisztráció és élni akar. (vitéz Somogyváry Gyula: Még több munkanélkülit akar!) A másik rettenetes teher, melyről különben az egyes tárcáknál is fogok még beszélni, a