Képviselőházi napló, 1931. XXIV. kötet • 1934. október 23. - 1935. március 05.

Ülésnapok - 1931-309

Az országgyűlés képviselőházának 309. dasági erejét hihetetlen módon felfokozta, jólétet teremtett, minden foglalkozási és termelési ágnak megadta a boldogulási lehetőséget és az egyik oldalon erős polgári társadalomra, a másik oldalon jól fizetett munkásságra támaszkodhatott. Ezt a gondolatot látom én a római egyezményben is. Nekünk efelé kell törekednünk, mert a római egyezmény abban az esetben fogja teljesíteni a maga hivatását, ha oda fog érkezni, — ismételten,, lépésről-lépésre haladva — hogy egyetemes jelentőségű legyen, hogy a .kicserélt árucikkek számának növekedésével — ami tulajdonképpen a lényeg — lassan kikapcsolja azokat a mechanikus eszközöket és módokat, amelyek ma tulajdonképpen a forgalom akadályai. Itt tehát ismét egy új terület van abban a tekintetben, hogy ezek a most tárgyalás alatt álló nemzetközi egyezmények életerőhöz jussanak. A magam részéről teljesen aláírom azt, amit a miniszterelnök úr mondott, hogy reálpolitikát kell követni és bár minden erőfeszítéssel azon kell lennünk, hogy külkereskedelmi viszonylatunkban piacainkat kiterjesszük, — és ebiben a tekintetben la kormány dicséretreméltó munkát fejtett ki — legyünk tisztában azzal, hogy hosszú időt fog igényelni az, amíg ez a szerves megoldás be fog következni. En ma csak azt látom, hogy a másik oldalon iaz elzárkózás gondolata még mindig nő és ezért mindniagyobb mértékben kell a termelést visszafelé irányítani. Nem előre» hanem visszafelé. Ide fejlődik az irányított gazdálkodás. Azt látjuk, hogy ma az egyik, holnap a másik, holnapután a harmadik terménynél kell visszafejlődni. Es ha ebből a szempontból ítélem meg az időket, akkor mégis azon a nézeten vagyok, hogy amennyire minden erővel azon kell lennünk, hogy külföldi kapcsolatainkat és összeköttetéseinket megfelelően kiépítsük, éppolyan erővel kell azonban befelé is olyan gazdaságpolitikát folytatnunk, amely a mi gazdasági erőink érvényesülését biztosítja. Nem üres gondolat az, hogy tulajdonképpen mégis csak a belső fogyasztás területén kell keresnünk a megoldást, mert amikor azt látom, hogy mind nagyobb nehézségekkel találkozunk terményeink értékesítésénél, akkor azt is tapasztalom, hogy amennyivel szabadulok a belső fogyasztás megerősödése révén, annyival könnyebbedik a helyzetem a másik oldalon. (Ügy van! Ügy van! jobbfelŐl.) Ha végignézem, mint statisztikus, a fogyasztási adókat, kétségbeesem, hogy milyen gyengék nálunk akármelyik cikk fogyasztási adatai. (Ügy van! balfelől.) Ha csak a legfontosabb szemesterményeket veszem, akkor is azt látom, hogy kétségbeejtően alatta maradunk fogyasztásban még az ipari államoknak is, meg sem közelítjük azokat. (Ügy van! Ügy van! balfelől.) Ugyanez áll a cukorra,, a húsra, amelyekben másutt háromszoros és négyszeres a fogyasztás és ugyanez áll a többi szükségleti cikkre. Van itt fogyasztási lehetőség, csak meg kell teremteni a feltételeit. Ha a inai időket nézem, úgy érzem, hogy mi ma, valahogy ugyanott állunk, ahol a hetvenes és ^ nyolcvanas években Németország, Belgium és Hollandia állt. Szerencsésebb viszonyok között, de akkor is a nagy tengerentúli verseny hatása alatt gazdasági válság volt Európában és mégis akkor történt az átalakulás. Nekünk tehát minden ténykedésünket arra kell : irányítanunk, hogy megerősítsük ezt a belső processzust, mert legyünk tisztában azülése 193'4. december 11-én, kedden. 369 zal, hogy ha a világ nem veszi át feleslegeinket, akkor hiába rimánkodunk, nem fogunk célt érni, ellenben igenis célt érünk akkor, ha látják, hogy mi nem vagyunk minden körülmények között rákényszerítve, hogy ők ezeket átvegyék s akkor a mi helyzetünk is meg fog javulni. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) Ebből a szempontból mindent helyeslek, ami tervbe van véve, elsősorban ami felfokozza a mezőgazdaság vásárlóerejét. Mert akárhogy nézem is, mégis csak abból származik a világ baja, hogy a mezőgazdaság vásárlóereje aláhanyatlott. Ha csak a kultúrnépeket veszem, — az összes népeket, a tengerentúliakat is — azt látom, hogy ezeknek 70%-a agrár és ha ennek a 70%-nyi fogyasztónak nincs vásárlóereje, akkor hiába akarunk a másik vonalon ipart teremteni vagy ipart fenntartani, nem tudjuk a kérdést megoldani s az teljesen megoldhatatlanná válik. Hiszen azok a nagyon hatalmas ipari államok, omelyek egész gazdasági tevékenységüket az ipari exportra építik, vájjon hol akarják elhelyezni ipari termékeiket, ha a másik oldalon nincs vásárlóerő, ha nincs fogyasztó? (Ügy van! Ügy van! jobbfelőL) Ebből a szempontból, bármilyen különösen hangzik is, amíg az egyik oldalon mindent helyesnek tartok s mindig síkraszálltam azért, amiben a mezőgazdaság megerősítéséről és alátámasztásáról volt szó, épp úgy merem állítani, — bár sokan talán nem fogják osztani véleményemet, de azt hiszem, hogy a politika annyi, mint előrelátni — hogy mi most azon a fordulóponton vagyunk, amikor különösen kívánatos, hogy helyesen tudjuk megoldani ezt a kérdést és ma nemcsak általános egyetemes érdek, hanem különös mezőgazdasági érdek is a ml helyes, okos célszerű iparosodásunk. Ha nem volna meg ez az iparunk, amelyet annyiszor támadnak, nemcsak a gazdasági és pénzügyi egyensúlyt nem tudnók megtartani, hanem a mezőgazdaságot sem tudnók úgy alátámasztani, mint ahogy alátámasztottuk. Ebben az összefogásban és együttműködésben kell megtalálnunk a jövő útját. (Helyeslés jobb felől.) Okos birtokpolitikával lehet számtalan új gazdasági egyed létezését megalapozni. A másik oldalon pedig meg kell erősíteni — amit mindig hangoztatok — a most létező gazdasági egyedeket. A mezőgazdaság termi a népességi feleslegeket, foglalkozási felszívó ereje azonban mindig korlátozott. Ezek tények, ezekkel néni lehet vitatkozni, ezekért nem lehet szembeszállni. A mezőgazdaság teljesíti kötelességét akkor, amikor ezt la népfelesleget produkálja s a másik vonalon kell lenni olyan gazdasági berendezkedésünkne'k, amely fel tudja szívni ezt a népfelesleget, (Ügy van! Ügy van!) amely fokozni tudja a fogyasztást s amelyre rátámaszkodhatik azután a polgári társadalom, a szabadfoglalkozásúak csoportja, megfelelően kialakult egészséges kereskedelem és ebből bontakozik ki az összhang. T. Ház! Ha nézem az utóbbi idők történelmi munkáit, mondhatom, talán egy sem hatott meg annyira, és gyakorolt rám annyira befolyást, mint a Hóman—Szekfü-féle történelmi munka. Ez a két tudós erős szókimondással, nyilt őszinteséggel tárja fel az elmúlt időket és korokat. Ha ebből a szempontból nézem az ő megállapításukat, azt látom,, hogy diffikultálják, hogy hosszú évszázadokon át nem tudtuk megszervezni a népet. Ha ebből indulok ki, akkor mindjárt újra leszegezem, hogy nem az a