Képviselőházi napló, 1931. XXIII. kötet • 1934. május 17. - 1934. június 26.
Ülésnapok - 1931-280
88 Âz országgyűlés képviselőházának í totta meg őket a hamvasságukban, amelyet, ha nem vigyázunk, nagyon hamar felválthat a púder vagy a rúzs (Ügy van! Ügy van! — Taps a jobboldalon.) és akkor ismét temethetünk egy ösi szép magyar értéket, (Úgy van! Ügy van!) amelyet többé feltámasztani nem lehet. Értékesebbek ezek a népi bemutatások minden raffinait színészi produkciónál, csakúgy, mint a hamvas szépség, ha még oly primitív is, míadig értékesebb a legtökéletesebb kozmetikánál. (Ügy van! Ügy van!) Ezért nagy nyomatékkal kérem a miniszter urat és a miniszter úr megbízása folytán itt ülő államtitkár urat arra — hiszen ebből a célból egy memorandumot is nyújtottunk át, amelyet több, mint 60 képviselőtársam is aláírt, — hogy a legerélyesebb intézkedésekkel akadályozza meg a posványosító üzleti fogásoknak ezt a veszedelmes támadását. (Helyeslés.) Az ország Bokrétája az ország védelmét kéri. (Helyeslés.) T. Ház! A még hátralevő néhány percet arra szeretném felhasználni, hogy ismét visszatérjek a képzőművészetekhez vagy helyesebben a képzőművészekhez. Ha valaki az elmúlt télen , — vagy két év előtt is —megfigyelhette a Fészek művészklubot délelőtt, azt láthatta, hogy szánalmas ruhákban jönnek ott össze emberek és valami különös, csendes megadással várnak. Művészek ezek, közöttük nem egy nagy művészi múlttal vagy öregasszonyok, akiknek a férje valamikor ragyogó pozíciót foglalt el a magyar művészet terén. Hajnalban indultak el gyalog a főváros perifériájáról, hogy megkaphassák azt a 40 filléres ebédutalványt, amelyet jótékony lelkek gyűjtöttek Össze a részükre. Ha nem ig ilyen sötét minden magyar művész sorsa, az bizonyos, hogy hasonló nyomorban nem szenved egyetlen intellektuális társadalmi réteg isem a hazában. Orvosnyomorról, ügyvédnyomorról hallunk sokat, de azért itt is, ott is vannak még elég szép számmal olyanok, akik ma is tudnak vagyont gyűjteni vagy legalább is jól élni. Vagyont gyűjtő művész azonban ma már nincs, jól élő is talán egy vagy kettő, a többi máról-hólnapra él csak és várja a sors bona-t, pedig világos pillanatában tudja nagyon jól, hogy ez nem fogja őt megtalálni, mert ilyen sors bona ma már nincsen. Azt mondhatná a felületes szemlélő, hogy mennyi az öngyilkos az orvosok, ügyvédek, mérnökök vagy kereskedők között, a művészek között pedig nem, tehát nem mehet olyan rosszul a sorsuk. Elfelejti vagy nem gondol az a felületes szemlélő arra, hogy nem a nyomorban való különbség ennek az oka, hanem az ember. Csak a fanatizmus az, amely képessé teszi az egyént arra, hogy a legnagyobb emberi nyomorúságot is el tudja viselni. Ilyen óriási etikai erő a művész fanatizmusa, amely az éhenhalás szélén is álmodni tud, álmodni színeset és szépet és a vérkeringését ezzel az álmodott képpel élénkíti annyira, hogy a kétségbeesés még sem tud fegyvert adni a kezébe. De ha nem a legszélsőbb eseteket vizsgáljuk, nem vétek-e az, hogy az idők mostohaságának engedjük át azokat is, akik nemzeti művészetünk valóságos reprezentánsai 1 ? Legyünk nagyon nagy figyelemmel művészeink sorsára és helyzetére, mert ezeket nem lehet mesterségesen nevelni, ezek tehetségek, akiknek születni kell, akik ritkák és becsesebbek minden nevelhető emberfajtánál. Ha ezeket pusztulni vagy csak munkásságukban megakadályozva hagyjuk, úgy járhatunk, mint ahogy a német nemzettel tettek az úgynevezett 0. ütése 198% május 13-án, pénteken. szövetséges és társult hatalmak, amikor a békeszerződésben különösen gondos intézkedéseket fordítottak arra, hogy a német hadiflottát elpusztítsák. Tudták nagyon jól, hogy ezzel bénítják meg a haderejét legjobban, mert az elpusztított egységek helyébe újakat építeni — bármennyire is haladott legyen is a modern technika, és bármennyi pénz álljon is rendelkezésre — csak nagyon hosszú idő után lehetséges, (vitéz Bajcsy-Zsilinszky Endre: Az kivételesen nem volt ártalmas intézkedés!) Ha a magyar művészek pusztulnak, a katasztrófa, amely nemzeti kultúránkat ezzel éri, erősen hasonlít ehhez, mert magyar művészeket és magyar művészetet máról-holnapra teremteni még akkor sem lehet, ha a legszédületesebb összegeket akarnánk arra fordítani. En bizom rendületlenül a miniszter úr megértésében, és ezért a költse vetést elfogadom. (Élénk helyeslés, éljenzés és taps a jobboldalon és a középen. — A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik? Patacsi Dénes jegyző: Farkas Tibor! Elnök: A képviselő úr nincs jelen; feliratkozása töröltetik. Szólásra következik? Patacsi Dénes jegyző: Huszár Mihály! Elnök: A képviselő úr nincs jelen; feliratkozása töröltetik. Szólásra következik 1 ? Patacsi Dénes jegyző: iMojzes János! Elnök: A képviselő úr nincs jelen; feliratkozása töröltetik. Szólásra következik? Patacsi Dénes jegyző: Hegyimegi Kiss Pál! Elnök: A képviselő úr nincs jelen; feliratkozása töröltetik. Szólásra következik? Patacsi Dénes jegyző: vitéz Bajcsy-Zsilinszky Endre! vitéz Bajcsy-Zsilinszky Endre: T. telt Ház! (Derültség! — Halljuk! Halljuk!) Nagyon sajnálom, hogy a t. túloldal, amellyel szemben egy lojális, minden ízében az objektív kritl kát kereső ellenzék van, annyira nem becsüli meg a maga többségi pozícióját és annyira nem becsüli meg a magyar törvényhozást, amelynek ő a főtényezője, hogy minduntalan ilyen üres padoknak kell beszélnünk. (Kiss István: Az imént még sokan voltunk! — Büchler József: Amikor önök beszélnek! — Peyer Károly: Húszan voltak!) Elnök: Csendet kérek! vitéz Bajcsy-Zsilinszky Endre: Nekem nagyon kevés olyan jó napom volt ebben a parlamentben, mint a mai, amikor szólani hallottam néhai Bleyer Jakab képviselő utódját, Heckenberger Konrád t. képviselő urat. (Kiss István: Szépen beszélt!) Szépen, okosan beszélt, és nemcsak a túloldalnak és az ő népének a szívéből, de merem mondani, a mi szívünkből is. (Helyeslés.) Engem, aki az ő elődével itt nehéz harcokat vívtam, a külföldi sajtóban is szeretnek állandóan úgy beállítani, mintha én különösen a német kisebbség ellensége volnék, vagy egyáltalán a kisebbségi jogok ellen harcolnék. Nemrégiben például az egyik német biro dalmi lapban, a Berliner Tageblatt-ban jelent meg egy cikk, amelyben azzal vádoltak meg engem és Zilahy Lajost, a Magyarország szerkesztőjét, hogy mi azt is kifogásoljuk, hogy a német családok odahaza németül beszélnek, és hogy a magyarországi német kultúregyesületekben azoknak a tagjai németül beszélnek. Szemenszedett valótlanság ez, t. Ház. Azt hiszem, a kisebbségi kérdésben lényegileg nincs» is eltérés a többségi párt és az ellenzék különböző pártjai között. Valamennyien akceptáljuk
