Képviselőházi napló, 1931. XXIII. kötet • 1934. május 17. - 1934. június 26.

Ülésnapok - 1931-280

^™ Az országgyűlés képviselőházának 28 i előbb szólottam, bizonyos örvendetes jelenségeket az Operánál konstatálhatunk. Soha sem tartoztam azok közé, akik bizonyos éllel ta tendenciával bírálták ezeket az intézményeket és akkor is ,amikor a legélesebben exponáltam azokat a kifogásaimat, amelyeket kiváltképpen az Operával szemben tápláltam, mindig igyekeztem olyan objektivtiással tárgyalni ezt a kérdést, amellyel egyedül lehet igazságos bírá latot mondani. (Helyeslés.) Az Operánál a diszparitás kétségtelenül csökkent a magyar Opera és a nagy világoperák között, már csak azért is, mert az egész világon a nívó lejjebb szállt. Szinte azt lehet mondani, hogy csak két Opera van, a római és talán a Scala, amely bizonyos tekintetben felfelé ívelő irányzatot mutat, de például a párizsi opera, a berlini opera és a német operák egy része, kivált a legutóbbi időben a dekadencia jeleit mutatják. Minálunk ezzel szemben, kivált a legutóbbi időben örvendetes javulás állapítható meg. Elsősorban is, mint ahogy azt a pénzügyi bizottságban is volt szerencsém kiemelni, a bérletnek újabb felvirágzása, az a nagy kereslet, amely a bérlet terén mutatkozott, az olcsó árakon felül a művészi nívó emelkedésével azt mutatja, hogy sikerült mind szélesebb és szélesebb rétegekben felébreszteni és ébrentartani a magyar zeneművészet iránt szeretet. A zenei műveltség népszerűsítése, a zene szeretetének és ápolásának továbbterjedése ezen a téren kétségtelenül nagy érdeme az Operának. Hozzá kell tennem ehhez, hogy kivált a legutóbbi szezonban, voltak rendkívül sikerült előadások, mint a Ring, egy pár része, a Troubadour, a Don Carlos feliíjítása. E jó előadások központjában elsősorban és főképpen a zenekar állott; hozzá kell tennem annak az olasz zenekari vezetőnek, karmesternek a vezetésével, aki, mint karmester — és ezt hangsiílyozom — elsőrendűt produkál. Némelyik legelsőrangú szólista, a kiváló rendezés és díszletezés, amit különösen a Don Carlos előadásánál tapasztaltunk, kétségtelenül érdeméül tudható be a mai vezetésnek. Ha azonban a fényoldalakat kiemeltük, az igazságos mérleg megállapításánál az árnyoldalakat is meg kell említeni. Csodálatos módon az előbb említett jó előadások mellett gyengébb előadások is gyakran napirenden voltak és feltűnő, hogy inkább a nagy operáknál, az úgynevezett grand-operáknál mutatkoztak akiváló, a jobb és kiemelkedőbb előadások, ellenben a könnyebb operáknál sokkal gyengébbek voltak nemcsupán a szólisták, de sajnos, a zenekari rész is. Hozzá kell tennem továbbá, hogy a premierek terén és a betanulások terén nem sok eredményt látunk. Lecouvreur Adrienne, Fallá operája, sajnos, tiszavirág-életűek voltak és csak sajnálni lehet, hogy annyi fáradságot, annyi művészi ambíciót és talán költséget is áldoztak ezeknek a betanulására. (Élénk helyeslés a baloldalon és a középen.) Az árnypontok, között fel kell említenem az operettekre való túlságos súlyhelyezést, amely próbálkozások az idén különben sem váltak be. A szólistákról is dícsérőleg kell megemlékeznem. Milyen csodálatos is ez a magyar föld, amelyből csak úgy nőnek, burjánoznak fel az őseredeti magyar tehetségek, akik kivirágozván, a magyar zenekultúrának messzeföldön is dicsőséget szereznek. Amikor látunk egy előadást, mint a Troubadour, amikor eljön egy világhódító szerepre indult magyar énekesnő és a bécsi opera magyar első tenorja és mellette olyanok szerepelnek, akiket a bécsi és az olasz ^^•^^^^^B . idése 193% május 18-án, pénteken. 59 operaszínházak próbálnak elhódítani tőlünk, akkor örömmel és büszkeséggel állapíthatom meg, hogy itt olyan ősi talentumok rejlenek még, amelyeknek kiművelésére és kifinomítására — és ezt a t. kultuszkormány figyelmébe ajánlom, — semmiféle anyagi és erkölcsi áldozat nem sok. Értem ez alatt azt, hogy az énektanításra nagyobb súly helyeztessék. Nem kívántam és nem kívánok itt neveket említeni, de egy kivételt mégis teszek Németh Máriával, aki elindult innen csodálatos hanganyaga birtokában, de csak egy félig-meddig kicsiszolt hanggal, hogy a külföldi énektanulása révén ezen a téren a legelsők közé emelkedjék. Nagyon nagy súlyt helyeznék rá és ezt ajánlom a t. kultuszkormány figyelmébe, hogy igyekezzék az énektanítást Magyarországon kiépíteni, ha magyar erőkkel nem megy, akkor külföldi, talán olasz erőknek rövidebb, átmeneti időre erre a célra való bekapcsolásával. De hangsúlyozni kívánom — és ez összefügg bizonyos tekintetben a karmesteri feladattal is — nagyobb súlyt kell helyezni magánál az Operáméi is a feltörekvő nagy tehetségek kicsi szólására és kiművelésére. Azok, akik hivatva vannak Operánknak irányt szabni, akik a zenei és énekművészet élén állnak, érezzék egyszersmind legnemesebb kötelességüknek azoknak az Őserőknek, amelyek ott vannak, további kifejlesztését és kiművelését. Ehhez hozzá kell tennem azt, amit a pénzügyi bizottságban is kijemeltem, hogy a külföldi kiképzésre is nagyobb súlyt kell helyezni és nagyobb dotációt kell adni. Tudom, hogy a kultuszminiszter úr is fájdalommal érzi, hogy csak 3000 pengő van erre a célra a kultusz-budgetbe beállítva. Ez olyan csekély összeg, hogy ennek felemelése elől ,a pénzügyminiszter úr, aki tudomásom szerint, mint minden elődje, a zenének is nagy barátja, talán nem fog elzárkózni. (Élénk helyeslés minden oldalon.) Ezekután méltóztassanak megengednvhogy a hátralévő idő alatt egy kevésfebé derűs kérdéssel, a Nemzeti Színház kérdésével behatóbban foglalkozzam. (Halljuk! Halljuk!) És itt elöljáróban hangsúlyoznom kell, hogy minden eddig elhangzott támadás ellenére, vagy talán éppen azért fokozott óvatossággal és nagyobb gyengédséggel kell ehhez a kérdéshez hozzányúlni (Úgy van! Ügy van!) és akkor, amikor a sebeket exponáljuk, igyekezzünk olyan ujjakkal nyúlni azokhoz a sebekhez, mint amilyen ujjakkal nyúl hozzá a sebész, aki a sebeket gyógyítani es nem kimélyíteni akarja. A diagnózis megállapítása nélkül nincs gyógyulás. Ezért talán nem lesz felesleges,^habár sötétebb színekkel, de az igazság szavával erre a kérdésre komolyan rámutatok. A Nemzeti Színháznak — és itt közhelyet említek — háTom feladata van: ápolnia kell anemzet drámai költészetét, a klasszikusokat és a modern drámát. Ezt a mai Nemzeti Színháznál azonban sajnálattal nélkülözzük. Ne vegye rossznéven az igen t. előadó úr, aki engem tegnap az előadói székből nevem említésével provokált, ha őt idézem, mondván, hogy ő is provokáltatván itt tegnap, felsorolta a premier-daraboknak a szerzőit és előadásaiknak számát, amely felső; rolás egymagában is bizonyítja az e téren való teljes sikertelenséget. De nézzük kissé mélyebben a dolgot. Állapítsuk meg elöljáróban, hogy a mai Nemzeti Színház súlyos válságban szenved. Nemcsak az egész társadalom anyagi sülylvedésére, nemcsak a drámai termelés szegény1 segére célzok, ami kétségtelenül megvan, de