Képviselőházi napló, 1931. XXIII. kötet • 1934. május 17. - 1934. június 26.

Ülésnapok - 1931-280

60 Az országgyűlés képviselőházának f. megállok egy pillanatra és utalok a dráma és a mozi közti ellentétre is, amelynél csak egy momentumra kívánom felhívni a figyelmet a között a sokszáz argumentum között, amelyet egy nagy és bő irodalom ebben a kérdésben feltár, különösen Németországban. Azt hiszem, hogy a mozi» bármilyen népszerűvé válik és bármennyire tökéletesítik is, sohasem fogja tudni kiszorítani a húsból és vérből lévő ágá.'ó színésznek színészi és drámai alakítását és az a hang, amely a halott vászonról visszhangzik, sohasem fogja tudni pótolni azt a vibráló, azt a lüktető, azt az életből szóló hangot, amelyet az a húsból és vérből álló színész hallathat. {Élénk helyeslés és tetszés a jobboldalon és a középen.) T. Ház! Azt hiszem, hogy a Nemzeti Színház dekadenciájának egyik jelentős oka az élet, a mai élet maga, az agyonhajszolt ember, aki már nem szent áhítattal ül be a színházba, hogy megfürössze lelkét a színjátszás misztériumában, hanem aki a mindennapi gondoktól elfásult lélekkel közönyössé vált szívvel, cinikus aggyal telepedik le talán a színházi produkció folyamán és arra gondol és azt számolja, hogy tulajdonképpen milyen ellenértéket kap. (Élénk helyeslés és taps a jobboldalom és a középen.) És csak kivételesen akad egy-egy drámaíró, aki bele tud markolni ennek a különös, konfuzus életnek különböző problémáiba és meg tudja ragadni a ma emberét. Az ilyen kiváltságos író szava nyomán megrezdül talán egy titkos húr az elfásult embernek lelkében. Ilyen körülmények között várhatjuk-e a Nemzeti Színháztól is azt a legteljesebb teljesítményt, amelyet régen nyújtottak, várhatjuk-e a színésztől, várhatjuk-e a rendezőtől, még ha az a rendező egy Jessner, egy Tairoff, egy Mayerhold, egy Mertens, egy Bernhardt, sőt egy Piscator maga volna? Ebben a rettenetes zavarban, ebben a rettenetes káoszban, kérdenem. hogyan ismerte volna ki magát a Nemzeti Színház? Hiszen legyünk objektívek, nem ismerte ki magát már a háború előtti stílusok közt sem, a Meiningiek historicizmusát, a Brahm Ottó és a Deutsches Theater, —- amelyet ifjúkoromban látogattam — naturalizmusát sem tudta megérteni és az ultramodern Stanislawskinak pszichologizmusába sem tudott egyáltalában belehelyezkedni. Egy egészségtelen eklektikus stílus keletkezett a Nemzeti Színházban, ahol csipegettek innen is, onnan is és egy egységes színjátszói stílusban egyáltalában nem tudtak megállapodni. Időm nem engedi, hogy rámutassak arra, hogy milyen felelősség terheli ebben a tekintetben a Színművészeti Akadémiát, de meg keli állapítanom, hogy ez is rendkívüli mértékben süllyedt és a felelősséget ennélfogva rendkívüli mértékben kell viselnie. A régi Színművészeti Akadémiáról az volt a hír mindig, — és ez alapos volt — hogy megtanította helyesen tagolni és helyesen beszélni a színészeket, hogy az első mondatnál megismerték, hogy a Színművészeti Akadémiáról került-e ki a művész vagy egy magánszínházból. Ha most elmegy a miniszter űr a Nemzeti Színházba, tízféle tagolást, tízféle stílust és tízféle színjátszást fog ugyanannál a darabnál konstatálni. (Élénk helyeslés a baloldalon.) De mit is várhattunk a Nemzeti Színháztól ebben a háborúutáni öldöklő káoszban, ahol író, rendező, közönség, mind keresik, kergetik egymást és nem tudják megtalálni. A magyar Nemzeti Színház pedig megmaradt egyrészt a maga régi koturnusban járó sza'80. ülése 19 3 U május 18-án, pénteken. valóstílusában, amelyre utalt az előbb t. képviselőtársam... (östör József előadó: A 40es esztendőkre utaltam! Miért volt a 40-es esztendőkben a Nemzeti Színháznak stílusa, pedig nem volt Színiakadémia?!) Annyi bizonyos, hogy a hamis pátosz eluralkodott és megmaradt a Nemzeti Színházon és olyan aratást végzett, amely veszedelmes. Pedig van erre klasszikus példa, hogyan lehet a hamis pátoszt legyőzni. Méltóztassék csak Molière házának példáját venni, ahol 30 évvel ezelőtt, amikor mi még fiatalok voltunk, egy Mounet, — egy Mounet^SuIly, egy Mme Bariét — játszották a romantikus drámát: Hugo Hernani-ját, Buy Blas-át a régi, nagy deklamatorius stílusban. De a francia drámaírásnak legnagyobb mestere, Molière megtanította Molière házát is Coquelin által arra, hogy kell játszani Molière-t, Molière példáján az új színházat. Tisztelt Ház! A Nemzeti Színház mintha mély álmát aludta volna 15 esztendőn keresztül és most kezd riadtan eszmélni arra, hogy egy új világba került. És itt foglalkoznom kell azzal a minduntalan felbukkanó felfogással, hogy az a konzervatív publikum, amely a Nemzeti Színházat látogatja, teljesen elüt a többi színházak publikumától. Ez ellen azonban óvást kell emelni. A Nemzeti Színháznak, igaz, hogy konzervatív publikuma van, amely azonban konzervativizmusában csodálkozva nézi és fejcsóválva hallgatja a színpadról feléje hangzó maradiságot. Mert meg kell állapítanom, hogy az, amit a Nemzeti Színház tradíciónak tart, az üres forma lett, mert értékes és belső tartalma elveszett; mert a modorosság még nem tradíció és azt hiszem, az igen t. miniszter úr is igazat fog adni nekem, amikor azt mondom, hogy mindaz, ami régi, még nem klasszikus és a tartalmatlan és hamis népiesség nem igazi nemzeti stílus. (Sándor Pál: A Shakespeare-előadások tele vannak!) Erre mutatnak a stílusokat szélsőségesen kergető és egy és ugyanazon darabban ötféle stílust reperezentáló előadások között ma már — sajnos — ott tartunk, hogy a Nemzeti Színházban igazgató, rendező, színész elvesztette — valljuk be — önmagába vetett hitét és lelkét. (ÖstÖr József: Ez túlzás! — Sándor Pál: Nagy túlzás!) Erre mutatnak a hétről-hétre való premierek, ismeretlenségeknek főképpen a szerzők terén az ismeretlenség f homályából való előráncigálása és tiszavirág-életű élete, a 3 és 6 előadások, — mint ahogy ezt tegnap az előadó úr statisztikájából hallottuk — hogy csak egyetlen darab érte meg a 23-ik előadást, (Östör József előadó: Hát a Zilahy darabja a másik színházban!) ez volt a r legnagyobb rekord, ellenben 3, 5, 6 és 7 előadást ért darabok is voltak színen. Az ismert szerzők, sajnos — ami pénzügyi okokra is vezethető vissza — egyáltalán nem adják oda darabjaikat. Nem akarok neveket említeni, de az igen t. előadó úr az előbb éppen egy illusztris^ szerző nevét említette, (östör József: És mégsem mennek a darabjai!) Ebben a visszás helyzetben — és itt Sándor Pál t. képviselő úrnak felelek — a vezetőség csodálatosképpen mégsem menekül az egyedüli mentőforráshoz, az ősi forráshoz, a klasszikusokhoz. Az ember tragédiájának felújításáról nem kívánok most kritikát mondani. Bánffy Miklós gróf nagyon lesújtó kritikát mondott róla, (Kornis Gyula: Magánvélemény!) de meg kell állapítanom, amire éppen Sándor Pál t