Képviselőházi napló, 1931. XXIII. kötet • 1934. május 17. - 1934. június 26.
Ülésnapok - 1931-279
Az országgyűlés képviselőházának 279, százéves jubileumát üli az egyetem. Az igen t. miniszter úrnak és a kormánynak szives figyelmébe ajánlom, hogy valami maradandó alkotással örökítse meg ezt az örömünnepet, amely példátlan nemzetünk történetében, különösen, ha a többi magyar egyetem sorsát nézzük. Az egyetem gondolt egy diákházra, amelynek tervei készen is vannak, mindenekelőtt azonban az egyetemnek igen elhanyagolt épületeit és hiányos felszerelését kell rendbehozni. Arra kérem a t. miniszter urat, szíveskedjék az egyetem gazdasági bizottságának a tanács útján való ilyen felterjesztéseit a legkomolyabb figyelemben részesíteni. S erről egy történeti adat jut eszembe. II. József császár 1786-ban itt járt és megnézte Budán az egyetemi kórházat- Természetesen valószínűleg stratégiai szempontból érdekelte őt, mert sok sebesült jött fel a török csatákból. A legnagyobb megdöbbenéssel tapasztalta, milyen csekély a dotációja ennek az egyetemi kórháznak, mai nyelven klinikának és hogy milyen elhanyagolt állapotban van. Es akkor a császár sajátkezűleg írt parancsával még aznap elrendelte, hogy 24 új ágyat kell felállítani, ő maga írta meg, hogy minden egyes ágyhoz legyen szalmazsák, matrac, legyen fejciha, legyen ennyi meg ennyi lepedő és így tovább. Ez a mai bürokráciában kissé elképzelhetetlen. Arra kérem a miniszter urat, szíveskedjék ugyanígy meglátogatni a mi egyetemi intézményeinket, főképpen klinikáinkat, méltóztassék megnézni felszerelésüket és reméljük, hasonlóképpen fog sajátkezűleg intézkedni. Bizalommal fordulok egyszersmind a főváros felé is. Buda városa valamikor nagyon bőkezű volt. Amikor 1776-ban Mária Terézia elhatározta, hogy Nagyszombatból elviszik az egyetemet, akkor egyszerre olyan versengés indult meg a városok között, mint 1872 után, amikor a harmadik egyetem felállításának kérdése merült fet. Buda városa nagy ajánlatokat tett: ad 10.000 forintot az átköltözésre — ami akkor nagy összeg volt — odaadja a Corvinházat, területet füvészkertnek, egy harmadik vízvezetéket állít az egyetem számára, jobban kivilágítja az utcákat, karbahozza a várba vezető utakat, stb. s átadja az ő jól felszerelt városi kórházát is. Buda meg is kapta az egyetemet. 1780 óta azonban, amikor ez megtörtént, Budapest székesfőváros bizony úgyszólván semmivel sem támogatta az egyetemet. Éppen ezért erről a helyről is tisztelettel fordulok a székesfővároshoz, hogy tekintettel arra a rendkívüli haszonra, amelyet az egyetemből és ennek sok-sok intézményéből 1780 óta húz, szintén egy maradandó alkotással örökítse meg ezt a jubileumot. Ismeretes, hogy Magyarországon a tuberkulózis a legnéppusztítóbb betegség. Diákjaink között körülbelül 450 a tuberkulotikusak száma, akik megfelelő orvosi felügyelet alatt még meggyógyulhatnak. A mi orvosi karunk a külső klinikákon tervez egy igen egyszerű, pavillonstílusú épületet, mint tüdőbetegklinikát, amelyen egyszersmind az orvosnövendékek tanulnának is. Mert az lehetetlen helyzet, hogy speciálisan a tuberkulózis tanulása és gyakorlati gyógyítási módja — tehát nemcsak könyvekből való teoretikus tudása — nem kötelező az egyetemen. Ha lenne egy ilyen külön tüdőbetegklinika, akkor kötelezővé lehetne tenni a tuberkulózis mélyebb tanulmányát és vidékre kerülvén az orvosok, ebből óriási hasznot húzKÉPVISELÖHÁZI NAPLÓ XXIII. ülése 19BU május 17-én, csütörtökön. 49 na az egész ország. (Igaz! Ügy van! — Elénk helyeslés a jobboldalon. — Propper Sándor: Ez így van!) Arra hívom fel tehát tisztelettel a fővárost, hogy tekintettel arra a horribilis statisztikára, amely második szégyenünk, — egyet már említettem — hogy Magyarországon minden százezer emberből 239 hal meg tuberkulózisban, míg Angliában 96, Németországban 87, Dániában 74, Franciaországban 165, a főváros méltó módon akkor ünnepelné meg az egyetem jubileumát, ha ezt a pavillont felépítené. Amikor Pázmány Péter a mi egyetemünket megalapította, az országnak kétharmada török félhold szarván függött, de azért ez a nagy egyház- és államférfiú nem esett kétségbe, dolgozott, alkotott, mert rendületlenül hitt a nemzet jövőjében. Mi, trianoni magyarság, ma hasonló történeti helyzetben vagyunk. De hiszünk Pázmány hitével jövőnkben. Ebben a hitben fogadom el pártom nevében a kultusztárca költségvetését. (Elénk helyeslés, éljenzés és taps. — Szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik? Esztergályos János jegyző: Petró Kálmán! (Zaj és mozgás* a jobboldalon.) Elnök: Képviselő urak, tessenek a helyeiket elfoglalni. Petro Kálmán képviselő urat kérem, méltóztassék beszédét megkezdeni. Petro Kálmán: T. Képviselőház! Kornis Gyula t. képviselőtársam a magyar egyetemekről tartott igazán felemelő, magas nívójú és tőle megszokott elsőrangú beszédet. En nem fent kezdem, hanem egészen lent, a magyar népnél, a délibábos rónának a gyermekénél és azt a nevelést akarom az igen t. Ház előtt megvilágítani, amely odalent a napsütéses rónának, a tanya világának, a falu világának, a kis magyar parasztgyermeknek szellemi képességeihez igyekszik hozzáidomulni. Mondhatnám azt is, hogy éppen a szerencsés véletlen hozta magával, hogy annak a Kornis Gyulának beszéde után van szerencsém felszólalni, akinek nagyon sok értékes könyvét, értekezését — itt van most is a kezemben egy, — olvastam a felsőmezőgazdasági iskoláról. Erről a kérdésről nagyon sok értekezését olvastam és szív: tam magamba azt a magyar lelket, a magyar föld gyermekének határtalan szeretetét, amelylyel ő megnyilatkozott ezelőtt nyolc-kilenc esztendővel, amikor a felső mezőgazdasági iskolák alapításában oly tevékenyen közreműködött. A magyar ide van szögezve a Kárpátokövezte Alföldre és foglalkozásának jellege minden vitán felül kizárólag csak a földmívelés; mert amikor a magyar a földtől eltért, úgy érzem és szent meggyőződésem, hogy nem az igazi magyar foglalkozásba fogott bele, hanem valami más, modern talán a nyugatról beszivárgott foglalkozásokban igyekezett magát elhelyezni, amelyek valahogy nem illettek hozzá. (Ügy van! ügy van!) Es itt az igen t. kultuszminiszter úrhoz nem mint pedagógushoz, ' hanem mint historikushoz akarok szólani, akinek históriai tudása vitán felül áll és ezt kiváló emberek emelték elismerésükkel magas piadesztálra. Az ő könyve a Hóman—Szék fű-féle történelem, tanít meg .bennünket a történelmi szemléletnek egy egészen új stílusára, amelyből meg tudunk győződni arról, hogy a magyar ember csak a magyar földhöz, a magyar földiníveléshez ragaszkodhatik. Ha ezt a históriát nézem, ebből azt látom, hogy a történelem bennünket nagyon sok mindenre tanít. Cicero azt mondja, hogy a történelem az élet nagy tanítómestere. Sajnos, azonban mi ezt a történelmi 7
