Képviselőházi napló, 1931. XXIII. kötet • 1934. május 17. - 1934. június 26.

Ülésnapok - 1931-279

42 Az országgyűlés képviselőházának 27 kell sorolni azokat, akik művészeti célokra nagyobb összegeket tudnak áldozni. Éppen ezért a közületeknek fokozottabban kötelességükké válik, hogy a művészetek támogatására siessenek, nemcsak művészeti célokért, nemcsak a művészetek fellendítésének okából, hanem inkább szociális okból; mert, mint később rá fogok mutatni, szociálpolitikai szempontból a magyar művészek a nyomor legutolsó fokán vannak. Ebből a szempontból vizsgálva a mélyen t. kultuszminiszter urnák a nemzeti képzőművészeti kiállításra vonatkozó törekvéseit, megállapítom, hogy ezt az évenkénti seregszemlét, amelyet a miniszter úr rendszeresített és amelyen a képzőművészeti társulat kebelében annak keretei között minden számbavehető művészeti iránynak helyet kívánt adni és nemes versenyre hívta fel a képzőművészet minden irányának képviselőjét, azzal a céllal, hogy a végén a művészbékét megvalósítsa, ezt az irányt a múlt évi költségvetési beszédemben is igen sikeresnek és szerencsésnek jellemeztem. A múlt évben azonban az első kísérletnek, mint minden kezdetnél lenni szokott, bizonyos gyermekbetegségei voltak a kiállítás rendezésének, erre magam is rámutattam és mások is a sajtóban és a képzőművészeti fórumokon rávilágítottak. Örömmel és elégtétellel állapítom meg, hogy a kultuszminiszter urat ezek a kritikák nem gátolták abban, hogy ezt a kiállítást most az idén jobban és még szebben megrendezze. (Farkas Elemér: Ügy van!) A miniszter úr részéről rendkívül férfiasnak tartom, hogy a jóindulatú kritikákat elfogadta és érvényesítette s nagyon sok újirányú kezdeményezést tett ennek a kiállításnak a rendezésével és jobban megválasztotta ezen a téren tanácsadóit. Konstatálnom kell azt is, hogy abban, akire a kiállítás rendezését bízta, Csánky Dénesben nemcsak kiváló művészt, hanem ezerkezű bűvészt is talált, akinek páratlan agilitása ennek a kiállításnak &

t rendezésében olyat produkált, amilyennel még nem találkoztunk. Még soha nem találtunk ugyanis olyan kiállításrendezőt, aki meglátogatta volna a művészeket műtermeikben és kapacitálta őket, hogy ne azt a munkát állítsák ki, amelyet ők maguk beküldtek, hanem ő válogatta ki az illető művészek legjobb müvét és ezzel nivellálta, egy nevezőre hozta azt a rendkívül heterogén anyagot, amely a nemzeti képzőművészeti kiállítás termeit megtölti. Ennek következménye az, hogy szép sikere van a kiállításnak és hogy óriási jelentősége is van. Biztató jelenség is ez a művészet terén, a békének galambjait látjuk röpülni a napsütéses magyar tájban, ott, ahol azelőtt csak a héjják civakodásának zaját hallottuk. Konstatálni lehet azt, hogy a jó képek elbírják egymás szomszédságát, konstatálni lehet, hogy mindkét oldal tanult egymástól. Az, hogy a rendező nem osztotta szét különböző irányok szerint az egyes művészi ágakat, hogy nem csinált külön konzervatív szobát, vagy termet, és nem csinált a »vadaknak« külön termet, zseniális trükk és rendkívül okos, pedagógiai gondolat volt. (Györki Imre: Mi az, hogy vadak? Modernek!) Majd beszélek a modernekről is, de a modernek között a vadakat még külön is kiemelem. (Zaj a szélsőbaloldalon. ) Elnök: Csendet kérek, képviselő urak. Petrovácz Gyula: A különíböző irányú művészek így nem kerülhetik el egymást. A kiállító művészek egymás mellé állítva a különböző típusú képek között észre vesznek egyet . ülése 1934 május 17-én, csütörtökön. mást, amit egyébként nem vettek volna észre. A konzervatívok is észreveszik a moderneknek egy-egy olyan újabb beállítását, ami haladást jelent és ami a jövőben a művészet újabb irányú fejlődését elő tudja mozdítani, viszont a legmodernebbek és a legvadabbak is észreveszik a konzervatív művészek témáinak sízépségét és észreveszik azt, hogy nem kell feltétlenül a legobseénabb és legközönségesebb témákat kikeresni ahhoz, hogy azokat ábrázoljuk, és észrevesizik a konzervatívok végtelen nagy gondosságát, rajztudását, lelkiismeretességét, amellyel egy-egy képet előkészítenek és tárlatra hoznak. Ebből a kölcsönös egymásrahatásból rendkívül jó hatás származik mindkét félre. Ha az első teremben — nem akarok nevekkel operálni — egyik igen konzervatív művészünk gyönyörű tájképeit nézzük, lehetetlen meg nem látni, hogy határozott befolyással voltak rá a legmodernebbek, mert a legmodernebbek egy-két mesterségbeli fogását látjuk rajta és ugyanott a legmodernebbek közt látunk olyanokat, akikre f bizony feltétlenül hatással volt a konzervatívok végtelen nagy gondossága, előkészítése és lelkiismeretes munkája. De a közönség sem kerülheti el a kiállítás egyes termeit, nem mondhatja azt, hogy: modern vagyok, tehát a konzervatívokat kikerülöm és nem mondhatja, hogy: konzervatív vagyok, tehát a moderneket elkerülöm. Az a körülmény, hogy egy teremben minden irányú művészet képviselői egymás mellett helyet kapnak, a közönségre is nevelő hatással bír; ebben a körülményben látom, a mai nemzeti kiállítás végtelen nagy pedagógiai oldalát és abban is, hogy a legkonzervatívabb művészek sem félnek a színektől. Eddig a konzervatív festők féltek a színektől^ mindig umbráig és szépiáig igyekeztek tompítani «színeiket, most viszont a legteljesebb színharmóniát^ látjuk felcsillanni a konzervatív művésizek képein. A modernek viszont keresik a festői témákat és ma már olyan moderneket i& látunk, akik a téma keresésében még a konzervatívokon is túltesznek. Feloldják ugyan a kötött formákat, de mégis valószínűvé teszik képeik témáját. Látjuk azt is, hogy az idén egyházművészeti lapsus sincs. A múlt esztendő tanulságai nyomán maga a zsűri és a kiállítás rendezősége gondoskodott arról, hogy az egyházművészet terén csak olyan kerüljön oda, amely megbírja nemcsak a művészi, (hanem az egyházi kritikát is, mert az egyházművészeti terméknek mindkét irányú kritikát ki kell állania. Ebből kifolyólag az a helyzet, hogy a legmodernebbek által produkált egyházművészeti alkotások még a legkonzervatívabb ak lelkében is áhítatot kell hogy keltsenek és ebben végtelen nagy előnyt látok. Azt, ami ott van, bármilyen formában, művészinek találom', legyen az bármely stílusirányhoz tartozó. A legjobban, talán a Magyarság kritikája jellemezte ennek a kiállításnak képét a következő néhány tömör mondatban (oémssa): »Sokszínű és életerős ez a művészet. Mintha egy nagy kertben járnánk, ahol a jól ismert és megbecsült öreg tölgyfák törzsében és fiatal hajtásaiban gyönyörködhetünk, amelynek lombjai alatt önállóan fejlődő izmos csemetéket, rózsatöveket és más virágokat látunk, de üvegházi különlegességet is, idegenből átplántált exotikumot is, amelyek közt azonban a gyom, dudva a tavalyinál jóval kevesebb és remélhetőleg a jövőben még kevesebb lesz.« Ez tényleg ennek az idei kiállításnak a képe., A szobrászok általában józanabbak és álta-