Képviselőházi napló, 1931. XXIII. kötet • 1934. május 17. - 1934. június 26.

Ülésnapok - 1931-289

470 Az országgyűlés képviselőházának 289. ülése, 193b. június hó 6-án, szerdán. ban, hogy Friedrieh István képviselőtársunktól a nemzet bölcséig, Deák Ferencig nyúljak viszsza példákért, hogy igazoljam, hogy egy az alkotmányos érzések iránt olyan érzékeny országban, mint Magyarország, amelynek parlamentje igen nehéz időkben és legutóbb az utóbbi években adta tanújelét annak, hogy nem pártparlament módjára, nem a pártérdekek szemszögei szerint viseltetik az ország érdekéből mérvadó kérdések iránt, mennyire indokolatlan a törvényhozás rendes menetét sértő új utakat keresni akár olyan fontos kérdések megoldása szempontjából is, mint amilyenekre az adott javaslatban a kormány a felhatalmazást ^kéri, akár más területen. Én csupán arra bátorkodom rámutatni, hogy akkor, amikor 1931 közepén még a legbeavatottabbak számára is váratlanul reánkzúdult a gazdasági válságban korábban soha el nem képzelt aránya, amely egyidejűleg borította fel államháztartásunk egyensúlyát, veszélyeztette valutánk stabilitását és valóban a szó .szoros értelmében fölborította a gazdasági és hitelélet rendjét, helye van annak az okfejtésnek, amelyre Dési Géza előadó, még pedig Rassay Károly képviselőtársam egy idézete nyomán, mint ellenzéki állásfoglalásra is hivatkozott, hogy nem lehet szorosan megmaradni és rágódni az alkotmányjogi kérdések filozófiai, vagy jogfilozófiai magyarázatán, hanem a helyzet parancsolta gyors intézkedés lehetőségét meg kell adni és hogy egy ilyen rendkívüli helyzetben a szélesebbkörű felhatalmazás megadása csak a kákán csomót keresők részére jelentheti a magyar alkotmány igen nagyjelentőségű biztosítókainak sérelmét. De bocsánatot kérek, még 1931 közepén is, amikor a gazdasági helyzet valójában a haza sorsáért aggódok szemében minden szempontból a legkétségbeejtőbb helyzet állapotát mutatta, amikor tehát értelme volt a javaslatnak, joggal merült fel az a nézet, hogy ilyen rendkívüli intézkedések csak olyan időtartamra adhatók meg, amely alatt a legfontosabb intézkedések foganatosíthatók, addig tehát, amiig joggal lehet tartani attól, hogy még a legjobban funkcionáló parlamentben is a gazdasági elkeseredettség olyan hangoknak ad kifejezést, amelyek az intézkedések eredményességét veszélyeztetik; arra az időszakra, amíg joggal lehet tartani attól, hogy a kormány intézkedéseivel szemben a legnagyobb megértést tanúsítani akaró parlament sem lehet olyan expeditív, hogy ezek az intézkedések olyan gyorsan valósíthassanak meg és menjenek át az életbe, mint ahogy az eredményességük szempontjából kívánatos. Szerény meggyőződésem szerint azonban, ha már az eredeti, 1931:XXVI. tc.-nek egyéves időtartama túl van azon az időszakon, amely ilyen rendkívüli meghatalmazás megadását indokolná, most, hogy immár harmadszor akarjuk ezt a törvényjavaslatot meghosszabbítani, semmiféle jogelmélet, semmiféle jogmagyarázat nem teheti ezt plauzibilissé, mert ez már nem egy rendkívüli állapot ellensúlyozása, hanem egy rendkívüli, már a magyar alkotmányossága szellemiével nehezen összegyeztethető berendezkedés állandósítását jelentené. Ezért én, aki beszédem további folyamán, érthetően és szokásomhoz híven elsősorban az ezzel a kérdéssel kapcsolatos gazdasági kérdésekkel akarok foglalkozni, alkotmányjogi alapon semmi indokát nem látom annak, hogy ez a rendkívüli meghatalmazás a 33-as bizottságnak formájában adassék meg újból a kormánynak, ahogyan ezt az eredeti törvényjavaslat kontemplálta. Nem látom az indokát mindenekelőtt azért, mert ennek a 33-as bizottságnak működése és főként az a mód, ahogyan ezt a bizottságot a kormány foglalkoztatta, élénk tanújelét és bizonyságát adja annak, hogy erre a törvényjavaslatra szükség nincsen. {Ügy van! balfelől.) Hiszen különösen az utóbbi időkben láttuk azt, hogy nemcsak olyan rendeletek kerültek ehhez a bizottsághoz,, amelyeknek sürgőssége, amelyeknek a gyakorlatba való átmenetele ezt a megrövidített eljárást, a parlamentnek ezt a mellőzését indokolttá nem tette, hanem láttuk azt is, hogy akárhányszor rendeleteket léptetett életbe a kormány ennek a bizottságnak igénybevétele nélkül, sőt — amit nagyon nehezen lehet még az alapul szolgáló törvénynek szellemével is összeegyeztetni — ennek a bizottságnak tett utólagos bejelentés nélkül is. Ilyen körülmények között tehát szerény véleményem szerint semmi indoka sincs annak, hogy további egy évre meghosszabbíttassék ez a széleskörű felhatalmazás, amelyet — és ebben, nem tagadom, igazat adok az előadó úrnak — akkor sem adnék meg a kormánynak, ha egyébként nem látnám annyira feleslegesnek. Mert hiába méltóztatik utalni arra, hogy ennek a javaslatnak tárgyalásánál mintegy fiók költségvetési vita fejlődik ki, egy ilyen fokú meghatalmazás,, amely ugyancsak egy évre szól, mint maga a költségvetés, mégis csak igen súlyos bizalmi kérdés^ a kormánnyal szemben, amelynek megadásánál tehát a politikai állásfoglalás nem lehet elhanyagolható. De őszintén megmondom, hogy sem az itt kifejtett alkotmányjogi aggodalmak, sem a pártpolitikai szempontok nem volnának reám nézve döntő jelentőségűek, ha csak a legtávolabbról is hinni tudnék abban, hogy ezzel a javaslattal közelebb hozom az országot ahhoz, hogy kikerüljön a mai nehéz helyzetből és ha ennek a javaslatnak nyomán valójában olyan gazdaságpolitikát várhatnék, amely az ország termelő életében igen különféle területeken mutatkozó bajoknak hatásosabb orvoslását fogja maga után vonni. De én őszintén szólva, ha nem is osztozom a törvényjavaslat indokolásának abban a megállapításában, hogy a közgazdasági helyzet és az államháztartás helyzete indokolttá teszi a további meghoszszabbítást, mert azok az állapotok, amelyek 1931-ben e tekintetben fennállottak, ma is változatlanul megvannak, igen kis fantáziával a bizottsági jelentés szószerint ugyanezt az indokolást használja. Mindenekelőtt nagy ellentmondás van a törvényjavaslatnak említett indokolása, a törvényjavaslattal kapcsolatos előadói jelentésnek ilyen irányú állásfoglalása és az igen t. pénzügyminiszter úrnak éppen a költségvetési vita folyamán kifejtett azon megállapításai között, amelyek folyamán a miniszter úr maga volt az, aki kifejtette, hogy a legutóbbi évben — ha még nagyon nehéznek is látja a jövőt — igen nagy előrehaladást tettünk és nemcsak az államháztartás terén megyünk a konszolidáció felé, hanem a magángazdasági életben is mutatkoznak olyan szimptomák, amelyek a bizakodást jogosulttá teszik és azzal folytatta ezt a^ miniszter úr, hogy ennek az eredménynek elérésében, 'bármilyen szerények is kívánnak lenni a kormány tagjai, kétségtelenül jelentős faktor volt az a működés, amelyet a kormány ezirányban ki-