Képviselőházi napló, 1931. XXIII. kötet • 1934. május 17. - 1934. június 26.

Ülésnapok - 1931-287

Az országgyűlés képviselőházának 287. ülése 193%. évi június hó 4.-én, hétfőn. 421 Bocsánatot kérek, én független polgárok juryjét akarom, de nem a legszigorúbb katonai fegyelem alatt álló egyénekből összeválogatott bíróság juryjét akarom követendő ideául magam elé kitűzni. Lent az elsőfokon és a felsőfokon egyaránt olyan bírák működnek, — a felsőbíróságot most kikapcsolom, csak az alsót említem — akiknél ez a szakszerűség jogosan kétségbe vonható, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy a hadbíró, aki a tárgyalásban résztvesz, abszolúte preponderál ezekben a kérdésekben, a katonai szakértő, aki ott megjelenik, abszolúte túlsúlyban van a laikus elemmel szemben. A felsőbíróságnál a szakszerűség kérdése, minthogy kiváló bírák döntenek, bizonyos mértékben kedvezőbb, ne méltóztassanak azonban elfelejteni, hogy itt a felsőbíróság tulajdonképpen csak mint semmitőszék működik, a dolgot újra le nem tárgyalhatja, tehát a helytelenü] megállapított tényállásokat, amelyeket az ítélet megállapít, kénytelen a maga ítélkezése alapjául elfogadni. De még sokkal súlyosabb aggodalmam az, hogy nincs meg az ítélkező bíró függetlensége. Nyilvánvaló dolog, hogy a legszigorúbb fegyelem alatt álló egyének az ilyen ügyekben való ítélkezésnél — dacára annak, hogy esküt tesznek le a pártatlanságra — nem rendelkezhetnek azzal a függetlenséggel, amely függetlenség nélkül én polgárt az állam bírósága elé nem állíthatok. Egy bírótól, akinél fennforog a nyugdíjazás lehetősége, akinél fennforog az áthelyezés lehetősége, — az előléptetésről nem is beszélek — nem kívánhatom, hogy a maga részéről azzal a lelki függetlenséggel tudjon dönteni ilyen súlyos kérdésekben, mint ahogyan megkívánom ezt attól a civilis bírótól, aki bírói székében elmozdíthatatlan, áthelyezhetetlen és nyugdíj azhatatlan. Ezek a jogi aggodalmak azok, amelyek — annak ellenére, hogy az erkölcsi megítélésben a dolog természete szerint valamennyien találkozunk — engem eltöltenek, amikor ezt a kérdést tárgyaljuk. En köteles vagyok a polgár szabadságát, az ártatlan polgár jogi megvede

: sének szempontját egyenlő értékűvé minősíteni itt az elkövetett bűn megtorlásának kérdésevei. Mert ha valahol, itt is áll, különösen ha halaibüntetés kirovása is lehetséges valakire, hogy inkább tíz bűnös szabaduljon meg, mintsemhogy egy ártatlan ember elpusztuljon egy ilyen ki nem elégítő és nem tökéletes törvényalkotás és ítélkezés következtében. Legyen szabad végezetül még egy szempontra felhívnom a t. Ház figyelmét, amely bennem bizonyos aggodalmakat kelt. Maga a törvényjavaslat indokolása is többízben viszszatér a reciprocitás gondolatára, amely a különféle államok között fennáll. Ez az, ami engem aggodalommal tölt el. Ha homogén államokkal állanánk szemben, akkor ez a kérdés erkölcsi szempontból talán jobban leegyszerűsítődnek. De nekünk nem szabad elfelejtenünk, hogy éppen ellenséges érzület tekintetében olyan államok vesznek körül bennünket, ahol 3-3 millió magyar fajtestvérünk él. Aki az utóbbi időkben figyelemmel kísérte éppen ezekben az államokban a kémkedési ügyekben folytatott judikaturát, az látja, hogy ott hasonlóképpen ilyen magas államvédelmi szempontokra való hivatkozással egyenesen a kisebbségek üldözésévé fajult a judikatura. (Ügy van! Úgy van! half elől. — Lázár Miklós: Ártatlanok százait ítélték el!) Elegendő egy levélváltás, elegendő egy rosszindulatú besúgás, hogy az illető egyéneket az állam biztonsága KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ XXIII. ellen irányzott támadás címe alapján bíróság elé állítsák és súlyos büntetéseket szabjanak ki reájuk. (Ügy van! pgy van! half elől.) Ha most mi a magunk részerői egy ilyen fennálló vagy túlzott, vagy elképzelt veszéllyel szemben ilyen krudélis intézkedéseket teszünk, akkor nekünk számolnunk kell azzal, hogy éppen azok az államok, amelyek érintve vannak, a maguk részéről az itt hangoztatott reciprocitás alapján hasonló intézkedéseket fognak tenni vagy már meg is tettek. (Lázár Andor igazságügyininiszter: Meg is van!) Ha azokkal az államokkal szemben, ahol már hasonló intézkedések vannak, — én ugyan még nem láttam azt, hogy béke esetében halálbüntetést szabtak volna ki, vagy lehetőség volna halálbüntetés kiszabására —- de mondom, ha azokkal az államokkal szemben eddig fel tudtam emelni a szavamat az emberiesség szempontjából, ha védekezni tudtam ellene — mondjuk — egy bizonyos jogi teória alapján, akkor ezután a javaslat után bizonyára nehezebb helyzetbe fogok kerülni. Én nem szeretném, ha akár itt benn az ország területén egyetlen ártatlan ember is áldozatul esnék a törvényben lefektetett elveknek, rendelkezéseknek és a mi egész bírósági rendszerünknek ezekben a hűtlenségi perekben, de még kevésbbé szeretném, ha a megszállott területeken a magyar nemzeti érzés üldözésére használnának fel hasonló eszközöket és így azt a kevés érintkezést is, amit mi kulturális, kereskedelmi téren fenntartunk ezekkel az utódállamokkal, lehetetlenné tennék azzal, hogy hasonló krudélis intézkedésekkel akarnák megfélemlíteni ottmaradt magyar fajtestvéreinket. Ezek voltak azok a szempontok, amelyek engem arra kényszerítettek, hogy — mellőzve annak vitatását, hogy ez a javaslat időszerű-e vagy nem időszerű — a magam részéről az adott szituációban, az adott körülmények között ezt a javaslatot ne fogadjam el. (Helyeslés és taps a bal- és szélsőbaloldalon,) Elnök: Szólásra következik? Patacsi Dénes jegyző: Jánossy Gábor! t Jánossy Gábor: T. Képviselőház! Rassay Károly igen t. barátom felszólalásával szíves engedelmével ezúttal nem foglalkozom. Az ő aggodalmait, amelyeket a tőle megszokott jogászi éllel adott elő, bennem is gondolatokat keltettek, én azonban ennek ellenére a javaslat időszerűségét és^ szükségszerűségét elismerem. Amiért én felszólalok, annak megvan a maga, azt mondhatnám fenségesen tragikus, vagy tragikusan fenséges oka. 1920 június 4., 1934. június 4: magyarok nagypéntekje. Ezen a napon azt hiszem igen t. képviselőtársaim egy pillanatot kegyeskedhetnek szentelni (Halljuk! Halljuk! a jobboldalon.) annak a napnak, amely fordulója Szent István koronája országai megcsonkíttatásának, amely évfordulón, minden ember, aki^ ember és magyar, egy pillanatra magába száll és emlékezik. (Mojzes János: Ugy van!) Ebben a maradék Magyarországban minden iskolában, minden társadalmi egyesületben, a hivatalokban megemlékeznek erről a napról. A magyar törvényhozás házában is hangozzék el egy emlékeztető, akármilyen igénytelen szó a mi nagypéntekünkről. En is azt mondom, a gambettai mondást én is aláírom, hogy ne beszéljünk róla minduntalan, de folyton gondoljunk rá, (Magyar Pál: És -dolgozzunk érte állandóan!) dolgozzunk érte, de egyetlenegyszer az esztendőben, ezen a napon mégis beszéljünk róla, emlékezzünk meg róla. Igen t. Képviselőház! A Napkirálynak, XIV. Lajosnak trianoni kéjlakában 1920 június 60