Képviselőházi napló, 1931. XXIII. kötet • 1934. május 17. - 1934. június 26.

Ülésnapok - 1931-285

Az országgyűlés képviselőházának egész évi jövedelme összevéve 174 millió pengő, lia tehát számításba vesszük, hogy ez az 55U.U00 fónyi mezei munkás családtagokkal együtt immár bizonyára megközelíti a másfélmillió lelket, kiderül, hogy Magyarországon másfélmillió léleknek van 174 millió pengő jövedelme. A statisztika becslése szerint a közülük való 5 tagú családoknak átlag 300—350 pengő az évi jövedelme, ugyanakkor, amikor a nemzeti jövedelemből ilyen óriási részt vesz ki magának a nagy jövedelem. Megengedneti-e ezt magának Csonka-Magyarország?; Megengedheti-e magának CsonkaMagyarország azt, hogy olyan árpolitikát folytasson, amely állandóan, esztendők óta szivatyfcyuzza ki a földből, nem a jövedelmet, hanem a vagyont? Megengedhet-e magának az ország ilyen agrárollót, amelynek nyílása nem csökkent, amióta Gömbös _ Gyula van a kormány éiénf Megengedhet-e magának olyan agrárpolitikát, amely elsősorban a kisemberekre súlyosbodik?; Megengedheti-e azt, hogy az egyholdas kisgazdának, vagy a félholdas zsellérnek összjövedelme 30 pengő legyen, amennyi az évi adója? Megengedhet-e magának ilyen hallatlan, az európai viszonyok között egyenesen páratlan jövedelemmegoszlást, amelynek számadatait most említettem? Kérdezem a t. Házat: mit tett a kormány ennek az igazságtalan és elviselhetetlen jövedelemmegoszlásnak valamiképpen való megreformálására, amely jövedelemmegoszlás elsősorban a mezei és ipari proletariátus ellen és egyáltalában a vagyontalanok és kisvagyonuak ellen érvényesül?' (Kabók Lajos: Egy lépést sem!) Itt állunk egy rossz gazdasági termés küszöbén. Kérdezem tehát: ha a kormány jobb termés mellett sem tudott igazán gondoskodni a proletariátusnak erről a szörnyű számáról, amelyet Magyarországon hárommillió lélek képvisel, mit fog tenni most azok mellett az elvek mellett, amelyeket a pénzügyminiszter úrtól is hallottunk és amely elveknek egyik legfontosabbika az, hogy nincs pénzünk beruházásokra? Hogyan gondolja a kormány a segítséget? Az én szerény megítélésem szerint ezeken a dolgokon részletjavításokkal segíteni nem lehet. Végre-valahára rá kell, hogy jöjjön a tisztelt kormány és a tisztelt túloldal arra, hogy a birtokmegoszlás igazságtalansága és elviselhetetlen, antiszociális mikéntje (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) a középpontja minden magyar bajnak és ez az a pont, ahol a gyógyítást is el kell indítani. Beszélünk itt az egykéről. Nagy örömmel hallottam, hogy a belügyminiszter úr is mindent meg akar tenni az egyke leküzdésére. De kérdezem, van-e a belügyminiszter úrnak elég pouvoir-ja, megvannak-e a kellő eszközei ennek a roppant súlyos problémának megoldásához? Az egyik oldalon azt szokták mondani, hogy az egyke egyszerűen gazdasági kérdés, a másik oldalon sokkal többen erkölcsi sínekre vetítik ezt a problémát, holott ez egyszerre gazdasági és morális kérdés és gyökere mégis gazdasági. Mert igaza van Mojzes János tisztelt barátomnak abban, hogyha ma éppen a Dunántúlon erősödött meg az egyke és lett nemzeti betegséggé, a főokot feltétlenül abban kell keresni, hogy ezeket a kis magyar falvakat, ezeket a kis, volt jobbágyközségeket, ahol a jobbágyok annakidején átlagban 40 holdacskát kaptak, beleékelték az óriási latifundiumokba és ezek a kis falvak tudták, hogy a latifundiumból nem lehet semmit elvenni, tudták azt, hogyha szaporodik a lakosság, akkor a következő eszteuÉ8B. ülése 19$

À május 29-én, kedden. 347 dőkben a 40 hold leolvad 20-ra, 10-re, 5-re és nincs hatalom, amely őket ismét emberi élet hez, emberi életnívóhoz hozzásegítse. Fojtogatva erezték magukat a latiiunuiumok közepén ós elsősorban ezért, másodsorban pedig azért, mert a 67-es korszakban olyan iskolapolitika folyt, amely nem adott módot arra, hogy annak a 40 holdas falusi kisgazdának négy fia közül legalább egy elmenjen hivatalnoknak, fellépjen a középosztályba, nem volt módjuk gazdasági terjeszkedésre. Pedig nyilvánvaló dolog, hogy minden gazdálkodó egyénben — akár iparos, akár kereskedő, akár gazda az illető — benne kell lennie a terjeszkedés vágyának, ennek a terjeszkedési vágynak kielégítésére, sőt még a meglevő vagyon megtartására sem volt meg a lehetőség, ha erősen szaporodik a lakosság. Nem volt meg abból a két okból, amelyet hangsúlyoztam. Meg kell tehát látnunk ezeket a gazdasági gyökereket. Ha a miniszterelnök úr valóban fajvédő politikát akar csinálni és ha a belügyminiszter úr valóban meg akarja menteni a pusztuló dunántúli magyar népet és egyáltalán azt a népet, amelyet fojtogat a nagybirtok, itt az ideje ma, amikor a nagybirtok amúgy sem tud úgy gazdálkodni, hogy igazán rentábilis lehessen, el van adósodva ő is, hogy végre valahára a telepítést egy hatalmas földbirtokreform gondolatába és tervébe ágyazzuk bele, (Helyeslés és taps a bal- és a szélsőbaloldalon.) mert földbirtokreform nélkül ugyanis a telepítés nem ér semmit. Az az érzésem, hogy sokszor azért beszélünk telepítésről, mert nem merünk és nem akarunk földbirtokreformról beszélni. Itt elsősorban földbirtokreformra van szükség és ezzel várni nem lehet. Ha mi a magyar népet meg akarjuk menteni, akkor pár év alatt meg kell valósítani ezt a nagy birtokreformot és hozzá kell idomítani a magyar birtokmegoszlást az általános európai birtokmegoszláshoz nemcsak azért, hogy kifelé is erőnk legyen, hogy kifelé is meg legyen a magyar életnek az a sugárzó szuggesztiója, amely tmegvolt a középkorban és megvolt, amíg önálló magyar birodalom voltunk, hanem azért is, mert elviselhetetlen, hogy 8V2 milliónyi lakosságunkból 3 millió proletár legyen. Ezt még Anglia sem tudná elviselni, ahol az ipari munkásság aránytalanul ragyogó helyzetben van. A proletariátust nem szocialista értelmezésben mondom, hanem abban az általánosabb értelmezésben, amely elhagyatottságot, vagyontalanságot, gazdasági eszköztelenségét, védtelenségét jelent. Ebben az értelemben hárommillió proletárt, hárommillió koldust nem bír el Magyarország. Ha revíziós politikát csinálunk és nagy külpolitikát akarunk csinálni, akkor adjunk módot arra, hogy a magyar nép valóban magáénak érezze ezt az országot, ezt az államot és a maga nagy belső erejét kifejthesse. Lehetetlenség, hogy 300 pengős évi keresettel öttagú családot fel lehessen nevelni. Sőt, tovább megyek: azt hiszem, ezek a statisztikai adatok még nem is eléggé precízek, talán túlságosan optimisták, mert tudok százával olyan létminimumot, ahol 60 pengőből él meg egy család egész esztendőn keresztül. (Kabók Lajos: Szörnyű tragédia ez! — Reisinger Ferenc: Hol van az a sokat hangoztatott hazafiság? — Egy hang a jobboldalon: Nem mondták mea tegnap! — Reisinger Ferenc: Majd megkérdezem! Maid kiugratom a nyulat a bokorból!) T. Ház! Méltóztassék megengedni, hogy né-