Képviselőházi napló, 1931. XXIII. kötet • 1934. május 17. - 1934. június 26.

Ülésnapok - 1931-279

26 Az országgyűlés képviselőházának 279 ember fogja magát a legelemibb kulturális szükségletektől elvágottnak tekinteni, ha nem fogja magát elvágottnak tekinteni mindattól, ami a XIX. és XX, század vívmánya, ha nem kell lemondania, mint mondom, nem is a társadalmi érintkezésről, nem is az intelligens szórakozásról, hanem a legelemibb higiénikus szükségleteknek a kielégítéséről, akkor majd el fognak menni az emberek a vidékre. Teljes mértékben osztozom a miniszter úrnak a társas bíróságokra vonatkozólag előadott felfogásában. Ebiben a tekintetben a bírák — legalábbis privát beszélgetéseken így mondják, nemi tudom, hogy a miniszter úrnak mit mondanak — szintén a társas bíróság hívei, Imert belátják, hogy sokkal jobb, ha azokban a komoly és nehéz ügyekben, amelyek a rendes bíróságok elé vannak utalva, társas bíróság ítélkezik. Azt is helyeslem, amit a miniszter úr a bírói fogalmazói segédszemélyzetről mondott. Hallom a miniszter úrtól, hogy a meglévő sok kategória mellé vissza akarja állítani a régi aljegyzői — az elnevezés nekem teljesen mindegy — állást. A miniszter urat csak arra kérem, hogy ezekhez a kis rangokhoz némi kis fizetést is adjon. (Lázár Andor igazságügyminiszter: Sokkal több vanl) Ma más szituáció van, mint a békében volt. A békében ezeknek az úgynevezett joggyakornokoknak a szülei más szituációban éltek. Ma nem képesek gyermeküket eltartani. (Lázár Andor igazságügyminiszter: Mi ebből a fizetésből éltünk!) Megengedem, t. miniszter úr, sajnos, azonban közben egy világháború volt, forradalmak voltak és megváltozott az egész világ. Magam is sokkal szívesebben venném, ha visszamehetnénk a régi békevilágba és ugyanazon az alapon lehetne joggyakornoknak lenni, mint a békében. De ha a világ megváltozott, nekünk is meg kell változnunk ebben a tekintetben és a világ változásával kapcsolatosan kell a kormánynak a maga intézkedéseit megtennie. Beszédem tulajdonképpeni tárgya az ügyvédkérdés. Meg kell állapítanom, hogy ebben a tekintetben ma a miniszter úr határozottan elégikus hangokat ütött meg. Az ügyvédek ugyan most sem kaptak semmit a kormánytól, de legalább a kormány egyik képviselője vette magának azt a bátorságot, hogy az ügyvédek érdekében az ügyvédellenes hangulat korában szót emelt és kimondta, hogy ha ez a kar, amely ennek az országnak gazdasági, jogi életében, egész jogrendszerében komoly szerepet játszik, elpusztul és elhull, ez nemcsak hogy nem országos érdek, hanem országos veszedelem. A miniszter urat e kijelentése alkalmából üdvözlöm, csak szavak helyett tetteket kérek. (Lázár Andor igazságügy miniszter: Meglesz!) Soha az életben nem foglalkoztam demagógiáival, nemcsak itt a Képviselőházban nem, de kint sem, semmiféle pódiumon és ezért méltóztassék elhinni, hogy nem demagógia az, amij kor ideállok a Képviselőház nyilvánossága elé és elmondom azt, hogy olyan emberek, akik nagy kultúrát képviselnek, akik készültek egy nagy, nemes és komoly feladat ellátására, a budapesti járásbíróság előcsarnokában szerencsésebb kartársaikra várnak azért, hogy két-, hárompengős helyettesítést kaphassanak. Megvallom egészen őszintén, amíg én az ügyvédi nyomort csak messziről láttam és nem láttam barátaim, képviselőtársaim és azok közt, akikhez engem közelebbi nexusok fűznek, addig magam is azt hittem, hogy^ talán ezek a hírek túlzottak; de ma már látok embereket, akik együtt voltak velem hadifogülése 1934 május 17-én, csütörtökön. ságban, akik együtt szolgáltak velem, akikkel együtt dolgoztam, együtt voltam a budapesti egyetemen, hogy miként pusztulnak el ezek az emberek, látom, miként lesznek öngyilkosok és miként követnek el bűncselekményeket Ha már idáig eljutottunk, akkor végre a magyar Képviselőháznak is választania kell, hogy a pusztulásnak engedje-e át azt a kart, vagy pedig tegyen-e ennek a karnak érdekében pozitív intézkedéseket, mert bocsásson meg nekem a miniszter úr, ha az igazságügy miniszter ezelőtt nyolc évvel mondotta volna azt, amit a t. igazságügyminiszter úr ma elmondott, akkor az ügyvédség nem juto.it volna el odáig, ahova ma eljutott. Az volt a baj, hogy az ügyvédség ebben az; országban szabad préda volt, szabad prédája volt mindenkinek; aki nem tudott másfélekép magára nézve kedvező kijelentést .tenni, — minthogy ebben az országban a legnagyobb öröm a káröröm — legalább azzal próbált tapsokat aratni, hogy ügyvédellenes kijelentéseket tett. Ezért haladás az, amit ma az igazságügyminiszter úr beszédében tapasztaltunk, mert remélhetőleg most már az igazságügyminisztériumban is» a gyakorlatban is az ügyvédekkel szemben táplált régi rosszindulat helyébe jóindulat fog lépni. (Lázár Andor igazságügyminiszter: Nem volt roszindulat!) Nagyon szívesen elfogadnám a miniszter úrnak ezt a kijelentését, de hogy az igazságügyminisztériumban nem haltak meg az ügyvédek iránti rajongástól és szerelemtől, az bizonyos; remélem, hogy ennyit elismer a t. minisizter úr s nekem ez is elég. De ha én a .törvényalkotásokat nézem, látom, hogy azok mindegyike egy-egy darabkát letört az ügyvédek kenyeréből és mindig a kicsik kenyeréből. A harag mindig a nagyokkal szemben volt, ellenben a tényleges kenyérletörés a kicsikkel szemben következett be. (Erdélyi Aladár: Ne kerülgesd, mondd ki az igazat! — Zaj.) Nem tudom, hogy t. képviselőtársam mire gondol. Űgylátszik, segíteni akar nekem abban, hogy mit értek az alatt, amit mondok, bár én megmondtam, hogy mit értek alatta (Lázár Andor igazságügyminiszter: Es én megértettem!) és a t. miniszter úr megértette. (Derültség a középen.) Méltóztassék megengedni, t. miniszter úr, hogy a Képviselőház előtt elmondjak egy egészen konkrét példát az ügyvédek szituációja tekintetében. Ez a konkrét példa az illetékkérdésekre vonatkozik, amely tekintetben a t. miniszter úr nagyon korrekt álláspontot foglalt el, amely korrekt álláspont az, hogy a szerencsétlen ügyvédnek oda kell menni a bírósághoz és még az, aki később a leletet felveszi, sincs tisztában azzal, hogy tulajdonképpen az ügyvédnek mit kellett volna ragasztani, az ügyvéd pedig, aki vagy jól vagy rosszul ragaszt, végül belekerül egy olyan szituációba, mint például egyik hevesmegyei kollégám. Nem tudom, méltóztatott-e erről a magyar eseményről hallani, t. miniszter úr. Négyhónapi fogházat kell az illetőnek leülnie azért, mert az illetéket nem fizette be, tehát az adósok börtönét ügyvédi viszonylatban helyreállították. Azt hiszem, Pontiustól Pilátusig utánajárt ez a mi ügyvédkollégánk ezen illetékek ügyében. Három esetben nem ragasztott fel bélyeget, — hogy miért nem ragasztott fel, az végeredményben mindegy — 4000 pengőre büntették meg. (Lányi Márton: f Megkapta a bélyegre a pénzt?) Látott-e már t. képviselőtársam olyan ügyvédet, aki a bélyegre megkapta a pénzt?) A valószínű szituáció az, hogy az ügyvéd sem előre, sem