Képviselőházi napló, 1931. XXIII. kötet • 1934. május 17. - 1934. június 26.

Ülésnapok - 1931-285

320 Az országgyűlés képviselőházának zási ágaknak, csoportoknak, osztályoknak és rétegeknek sirámait volt kénytelen végighallgatni, anélkül, hogy módja és alkalma lehetett volna minden irányban megnyugtató kijelentéseket tenni. Kezdődött ez a földművelésügyi tárcánál, ahol a gazdatársadalom panaszolta el ismételten bajait és sirámait, azzal azonban, hogy már bizonyos módon némi segítséget nyert a védett birtok alapján. A gazdatársadalomnak most még inkább megvolt az oka minden panaszra, mint eddig, mert az abnormis időjárás, amely veszélyezteti Magyarország terméskilátásait, igen súlyos, nehéz probléma elé állítja mind az állami gazdálkodást, mind pedig nehéz probléma elé állít minden egyes embert, aki a magángazdaságban a gazdatársadalomhoz tartozik. De ez az abnormis időjárás a mai világban szintén csak természetesnek mondható, mert akkor, amikor az egész világ és annak minden jelensége abnormis, furcsa volna, ha pont az időjárás mutatna normális jelenségeket. A gazdatársadalom, mint bátor voltam említeni, a védettség útján bizonyos kedvezményekhez jutott, ami azonban végeredményben még nem oldotta meg az ő problémáit. Viszont a többi társadalmi rétegek és itt a városi polgárságra célzok, a városi foglalkozásokra, még idáig sem jutottak. A kereskedelem például kéri és kérte a kereskedelemügyi tárca költségvetésénél a nyomorban levő kisiparral együtt a védett bolt és a védett műhely intézményesítését ugyanúgy, amint az igazságügyi tárca költségvetésénél a legnagyobb nyomorban levő ügyvédi kar a védett irodát, és a belügyi tárca költségvetésénél az ugyancsak válságban levő magyar orvosi kar a védett rendelő intézményét szerette volna megvalósítva látni. A magántisztviselők nyomorúságáról, a köztisztviselők különösebb bajairól igen sok panasz és szó hangzott el a költségvetési vita alkalmával. Ugyancsak ez történt a tegnap megkezdett appropriációs javaslat eddigi vitája folyamán is, amelyben különösen Kabók Lajos igen értékes beszédben statisztikailag és számszerűleg mutatta^ ki a tegnap esti ülés folyamán a munkásság és a magántisztviselői rétegnek azt a rettenetes, nyomorúságos helyzetet, amely jellemzője az egész társadalom, az egész osztatlan magyar nemzet válságának. Ha valaki röviden akarná kifejezni azt, hogy a hetek óta húzódó költségvetési vita minek nevezhető, akkor egy mondattal a magyar nemzet ravatalának nevezhetné el azt. A magyar nemzet ravatala az, ami mindazokból a beszédekből kiviláglik, amelyek különböző szemszögből nézve, különböző szempontokból tárgyalva, a magyar nemzet egyes r foglalkozási ágait, egyes társadalmi rétegeit és egyes osztályait hozzák ide a Ház nyilvánossága és ezáltal a nemzet nyilvánossága elé. Eszünkbe kell, hogy jusson a költő szava: »a sírt, hol nemzet süllyed el, népek veszik körül s az ember millióinak szemében gyászkönny ül«. Sajnos, hogy ennek csak első része igaz, az, hogy a sírt, hol nemzet süllyed el, népek veszik körül, de azoknak a népeknek, amelyek bennünket körülvesznek, szemében nem gyászkönny ül, hanem a káröröm; azt szeretnék, ha minél hamarább süllyedne el ez a nemzet abba a sírba, 'amelybe pedig elsüllyedni sohasem fog, mert minden válságon, minden katasztrófán keresztül ismét fel fog támadni úgy, mint ezeréves történelmében megmutatta nem egyszer, hogy fennen lobogtassa azt az eszmét, amely a nyugati kultúra megvédésére terem285. ülése 198U május 29-én, kedden. tette ide Közép-Európába Magyarországot már annakidején a török veszedelem ellen is. Ebben a mai súlyos helyzetben, ebben a mai korszakban mindenki, akinek lelkiismerete van, akár közéleti tényező az illető, akár csak a sajátmaga sorsát intéző magánember, gondterhelten kell, hogy a jövőbe nézzen. Itt a Képviselőházban néhány nappal ezelőtt nagyon sok felszólalást hallottunk az egyke problémájáról. Többen beszéltek erről a veszedelemről, felelős helyről a belügyminiszter úr is, és a költségvetés tárgyalása alkalmából az általános vitában a t. túloldal vezérszónoka, Kenéz Béla képviselőtársam az egyke problémájának veszedelmét tárta elénk. Nézzünk szembe egészen tisztán ezzel a kérdéssel, t. Képviselőház. Itt már nem is az egyke-rendszerről, hanem az egyse-rendszerről van szó; arról van szó, hogy mindenki, akinek lelkiismerete van, fél attól, hogy gyermeke legyen, mert nem tudja, mi lesz az ő gyermekéből, mert azt sem tudja, mi lesz őbelőle, csak azt látja: mi lett őbelőle, fél attól, mert látja a mai ifjúság nyomorúságos, reménytelen helyzetét, akár a diplomás, akár a diploma nélküli ifjiísác-ról beszélünk. A diplomás ifjúságnak egy fűszálba való kapaszkodással, mint csöpp a tengerben, tudott még segítséget nyújtani a kormány . és a társadalom együttesen, a diploma nélküli ifjúság javára azonban nem történhetett semmi segítség, semmi gondoskodás. Nézzünk végig az egész társadalmon, t. Képviselőház, van-e olyan foglalkozási ág, van-e olyan ipari, kereskedelmi vagy lateinerpálya, vagy a gazdasági életnek bármilyen ágazata, ahova nyugodt lelkiismerettel ajánlhatjuk egy ifjúnak, hogy készüljön, hogy ott elhelyezkedést fog találni. Nemcsak Magyarországnak, hanem egész Európának, sőt mondhatnám talán az egész világnak egyetemes problémája ez. Az egyke-rendszer ma már egyserendszerré alakult át és e kérdésnek megoldása tisztán és kizárólag csak a gazdasági kérdés rendezésével képzelhető el. A kérdést csak úgy lehet megoldani, ha a szolidaritás gondolata, amelyről tegnap Turi képviselőtársam beszélt, úrrá lesz az egész magyar társadalmon, ha a szolidaritás gondolata úrrá lesz az embereken, ha megérzik azt, hogy csak két komoly érték, csak két komoly értékmérő van, amely erősebb fedezet kell hogy legyen, mint az arany fedezete. Két komoly értékmérő, amelynek nagyobb értékkel kell birnia, mint a drágakőnek vagy bárminek a világon, ez a kettő: a munkának és a kenyérnek értéke. Ennek a kettőnek megbecsülésére, lehetőségére kell irányulnia min

: denki gondolkodásának, aki felelősnek érzi magát az ügyek jelen viteléért és aki felelősséget kell hogy vállaljon a jövő kialakulásáért. Erre kell nevelni és oktatni a jövő nemzedéket. A szolidaritás szellemében már a legkisebb korban, az elemi iskolának padjaiban, a kötelező ingyenes állami népoktatásnál egymás mellett kell hogy üljön a szegény és a gazdag gyermeke, egymás mellett kell hogy üljön a különböző felekezetek gyermeke és egymás mellett kell hogy üljön a különböző foglakozásúak gyermeke a szolidaritásnak, a nemzeti humanitárius nevelés érzésének jegyében. En a szolidaritás hiányában látom a közügyek iránti teljes érdektelenség lehetőségét is. Meg kell vallanunk önmagunk előtt, hogy Magyarországon, amely valamikor, még nem olyan régen, par excellence politikai országnak volt nevezhető, most a közügyek iránti teljes és tö-