Képviselőházi napló, 1931. XXII. kötet • 1934. május 01. - 1934. május 16.
Ülésnapok - 1931-274
Az országgyűlés képviselőházának 2 beszédidőt, most nem akarok ezzel hosszasabban foglalkozni. Még két-három problémán megyek végig s ennek során megemlékezem a gazdasági szakoktatás kérdéséről is, (Gr. Somssich Antal: Halljuk! Ez érdekes!) amellyel kapcsolatban rá akarok mutatni arra, hogy a földmívelésügyi miniszter úrnak sikerült a gazdasági szakoktatás költségvetését érzékenyebb restringálásoktól megmenteni, amennyiben mindössze 25.000 pengő esett áldozatul a kényszertakar ékosiságnak, aminek figyelembevételével a szakoktatás kiadási büdzséje 1-7 millió pengőre rúg. (Gr. Somssich Antal: Elég hiba,"(hogy ilyen kevés! — Madai Gyula: A duplájára kellene emelni!) Egy pillanatig sem mondom, hogy a mezőgazdasági szakoktatás azzal a pénzügyi felkészültséggel rendelkeznék, amely szükséges volna ahhoz, hogy főleg a tömegoktatás szélesebbbé tételét és intenzivitását biztosíthatná. (Gr. Somssich Antal: Szégyene Magyarországnak, hogy ilyen a szakoktatása!) Igaz, meg kell állapítanom másrészről azt is, hogy a gazdasági szakoktatás kérdése nem mindig pénzkérdés, hanem annak a társadalmi felkarolásnak a kérdése is, amely alatt azt a lelkesedést értem, mellyel a falusi tömegek megbecsülik saját szakoktatási intézményüket. Ami ezt a társadalmi felkarolást illeti, nagyon sokszor olvassuk azt a megállapítást, hogy a magyar nép, a magyar földmíves nem éredklődik saját mezőgazdasági szakoktatási intézményei iránt, (Egy hang a baloldalon: Nem. nevelik rá)! Ez helytelen beállítás. A társadalmi felkarolás az utóbbi években visszaesett, de ennek nem az a magyarázata, mintha a magyar nép nem törődnék ezzel, vagy nem akarna fejlődni, nem akarna tanulni, (Zaj a baloldalon.) hanem a mezőgazdasági rentabilitás, a mezőgazdasági jövedelmezőség csökkenése, a mezőgazdaság rossz értékesítési viszonya is oka annak, hogy a magyar földmívesemberek, a magyar földmívesesaládfők a legjobb akarat mellett sem tudták még azt a csekély összeget sem előteremteni, amellyel fiúkat elküldhették volna a mezőgazdasági szakintézetekbe. A föld mívelésügyi miniszter úr azonban itt is helyesen látta, hogy ha a nép nem tudja gyermekeit iskoláztatni, akkor nekünk a mezőgazdasági szakoktatási tanrendszert, pedagógiát kell megváltoztatnunk és aki nem jön hozzám, ahhoz nekem kell elmennem. (Ügy van! a baloldalon.) Ezért a földmívesiskolák és egyéb szakoktatási intézmények ma lehetetlenné vált továbbfejlesztése helyett, rátértünk a gazdasági tanfolyamokra. (Helyeslés a baloldalon.) Rátértünk a téli gazdasági iskolákra, ezekre a két-három hónapig tartó iskolákra, amelyekkel lehetővé tettük, hogy a nép széles tömegeit egy eredményes kultúrmunkába tudtuk befogni. (Helyeslés a baloldalon.) Azt hiszem az, hogy a professzor kimozdul az iskolából, s elhagyja a katedráját, nem a katedra lebecsülése; én ezt a tevékenységet hídverési tevékenységnek nevezem (Úgy van! — Taps a baloldalon.) a tudomány és barázda között, mert ez a hídverés a tudomány és barázda között mindkét tényezőnek, a népnek és a tudománynak csak előnyére szolgál. (Helyeslés a baloldalon.) Mezőgazdasági kísérletügyünk materiájából, amelynek költségvetése a kiadási oldalon kétmillió pengőre rúg, én csupán egy témával kívánok foglalkozni. Azokkal az agrobiológiai felvételekre utalok, amelyeket a földmívelésügyi miniszter úr folyamatba tett. Csodálatos, hogy mi ebben az országban beszéltünk a termelés megszervezéséről, a termelés átállításáról, k ülése 1934. május 8-án, kedden, 255 bizonyos műtrágyafajták elterjesztéséről és nem ismertük tulajdonképpen a magyar talajt, nem ismertük azt a kémiai és azt a biológiai folyamatot, amely a magyar talajban végigmegy. Eveken keresztül sürgettem egy olyan »agrárvezérkari« térképnek a megteremtését, amely a löldmívelésügyi kormányzatnak, de mindenkinek, aki a mezőgazdasággal foglalkozni akar, utat és irányt mutat, hogy mit hol lehet termelni, milyen műtrágyákat lehet használni, bizonyos vidékeken melyek azok a növények, amelyeknek fizikai, biológiai előfeltételei meg is vannak. Örömmel jelentem, hogy ezek az agrobiológiai felvételek igen erős tempóban haladnak előre s rövid időn, egy-két éven belül, különösen, ha a pénzügyminiszter úr lehetővé teszi, hogy a mai 50.000 pengő helyett nagyobb összegek fognak erre a célra rendelkezésünkre állani, remélem, hogy azzal a tudományos felkészültséggel fogunk rendelkezni, amellyel ezer év után tudományosan, szakszerűen újból nekiindulhatunk a magyar föld meghódításának. Vízügyi politikánkat illetőleg csak arra akarok rámutani, hogy amíg a mnlt század vízügyi téren végzett munkálkodása elsősorban annak a szívós küzdelemnek volt szánva, amellyel a víz romboló ereje ellen vettük fel a küzdelmet, most egy új étappe kezdődik, amelynek rendkívüli a gazdasági jelentősége is, mert a vizekben rejlő energiák felhasználásáról, röviden a vizek hasznosításáról van szó. Ennek az elgondolásnak a jegyében — amelyet Széchenyi István-szerű elgondolásnak nevezek — született meg az ,aa 1'2 millió pengős kiadási tétel, amelynek keretében a Tiszán és mellékfolyóin végrehajtandó olyan munkálatok fognak elvégeztetni, amelyek eme folyóink hajózhatóvá tótelét célozzák. Az olcsó vízi közlekedésnek az egész vonalon való biztosítása óriási érdeke egy olyan vidéknek, mint például a Tiszántúl, amely vidék problémáinak, mondhatnám, 70%-a tulajdonképpen közlekedésügyi természetű. Ezért a legnagyobb örömmel kell üdvözölnünk azt, hogy a magyar kormány rátért erre az útra és a víz romboló ereje ellen való küzdelem után ezt a hasznos kultúrmunkát is megindítja. T. Ház! Néhány szóval meg kell emlékeznem erdészeti politikánkról. Ebben a vonatkozásiban elsősorban a fásítás problémájáról akarok éhben az esztendőben is beszélni, arról a problémáról, amelyről nemrégen azt a megjegyzést hallottam igen kiváló helyről, hogy ez tulajdonképpen a magyar romantika kérdése. (Felkiáltások jobb felől: Dehogy is az!) Hogy mennyire nem romantikáról van itt szó, errevonatkozólag csak néhány adatot vagyok bátor a mélyen t. Ház elé tárni, amely adatok azt mutatják, hogy ez egyike a legfontosabb közgazdasági és kulturális kérdéseknek is. Mit mutat a statisztikai Megjegyzem, hogy itt nem a válság esztendeit veszem tekintetbe, hanem helyesen teszem, ha azt az 5 esztendőt veszem figyelembe, amikor a gazdasági élet bizonyos konszolidációja következett be nálunk, tehát az 1926-tól 1930-ig bezárólag eltelt 5 esztendőt. Ez alatt az 5 év alatt fáért 843 millió pengőt fizettünk ki a külföldre; ugyanebben az időszakban az élőállat-kivitel értéke 236 millió pengő volt, a búzakivitelé 318 millió pengő, — ezeket a számokat mindig szembeállítom azzal a 843 millió pengővel, amelyért fát hoztunk be a külföldről — a lisztkivitel értéke pedig 410 millió pengő. T. Ház! Kellenek-e erősebb bizonyítékok annak a tételemnek alátámasztására, hogy nekünk igenis kell erdőtelepítéssel és fásítással
