Képviselőházi napló, 1931. XXII. kötet • 1934. május 01. - 1934. május 16.
Ülésnapok - 1931-272
Az országgyűlés képviselőházának 272. ülése 1.93% május U-én, pénteken, 195 kaja és nyomorog családjával együtt, kénytelen kiállani az utcára és szennykonkurreneiát csinálni azoknak, akiknek iparigazolvanyuk van a virágárusításra, mert ráviszi őt erre a családja éhsége és nyomorúsága. Bizonyítja a kisiparosság szörnyen kétségbeejtő helyzetét és annak az életnek sivárságát, amelyben élnek, a kisiparosok tömeges öngyilkossága. Az urak lapokat olvasnak, méltóztatnak tehát nagyon jól tudni, hogy alig múlik el egy nap a nélkül, hogy az újságban az öngyilkosságok, a rendőri hírek rovatában 2—3 kisiparos öngyilkosságáról ne volna szó. (Bárczay János: Nagyon szomorú dolog ez!) Ügy van, valóban nagyon szomorú és ennek az irtózatosan szomorú állapotnak kívánok én ma itt hangot adni és megmondom egészen őszintén, mélyen t. képviselőtársam, hogy nem abban a hitben, nem abban a reményben teszem ezt, mintha egy pillanatig is hinném, hogy önök és az önök kormánya ezen az állapoton segíteni fog. Nem; csak azért, hogy itt is, ebben a teremben is elhangozzék és megörökítsük a Naplóban azt a szörnyű nyomort, azt a szörnyű szenvedést, amelyben körülbelül 350.000 kisiparos, illetve ezek családtagjaival együtt közel egy millió ember a Gömbös-kormány idejében nyomorgót! (Bárczay János: Mi mindent elkövetünk, hogy ezen a helyzeten segíteni tudjunk, éppúgy, mint a képviselő úr, méltóztassék elhinni!) Mélyen t. képviselőtársam, én önről elhiszem azt, hogy segíteni akar, de ne méltóztassék tőlem azt kívánni, hogy azt is elhigyjem, hogyha az urak, ott a túlsó oldalon komolyan akarnának ezeken a szerencsétlen embereken, a polgári társadalomnak ezen az értékes rétegén segíteni, akkor nem tudnának segíteni. Megméltóztatnak majd engedni, hogy néhány mondattal elmondjak valamit később ennek igazolására is. Hogy milyen irtózatos a nyomorúság nemcsak a fővárosban, hanem az ország különböző részeiben is, méltóztassanak megengedni, hogy annak bemutatására felolvassak egy kisipari szaklapnak errevonatkozó cikkéből néhány mondatot (olvassa): »Hódmezővásárhelyen és más vidéki városokban is sok asztalosmester olyan súlyos helyeztbe jutott, hogy a tél folyamán a szánalomraméltó emberek már csak úgy tudtak segíteni magukon, hogy elmentek a városház udvarára fát vágni. A favágók között voltak olyan asztalosmesterek is, (Propper Sándor: Kénytelenek elenni a favágók kenyerét!) akik még nemrég négy-öt segéddel dolgoztak. Ezek a tönkrement emberek kénytelenek voltak favágást vállalni, hogy a maguk részére a természetbeni ellátást biztosítsák, mert másképpen nem tudnak családtagjaiknak kenyeret adni.. Általában gyakori eset, — mondja ez a kisipari szaklap, — hogy nemrégiben ismert és tekintélyes asztalosiparosok kénytelenek a hatósági ingyenebéd-akciót igénybevenni és a legalantasabb napszámosmunkát vállalni, hogy megmeneküljenek az éhenhalástól. A legutóbb lefolyt adatgyűjtés alkalmával megállapítást nyert, hogy 416 debreceni cipésziparos közül 220-nak nincs munkája, nincs tüzelője, 110-nek nincs betevőfalatja, 34-nek pedig lakása sincs, hanem különböző nyomortanyákon kénytelen tengődni.« Ezt nem én mondom, mélyen t. uraim és t. Képviselőház, hanem maga ez az érdemes testület mondja, ennek a kisiparostestületnek egyik hivatalos közlönye állapítja meg. (Bárczay János: Sajnos, sok esetben így van!) Hallottam már azt is, — könnyelmű, felületesen gondolkodó emberek azt mondották — hogy ha a kisiparosság helyzete a vidéken és a fővárosban olyan kétségbeejtő, akkor miért nem mennek a gyárakba dolgozni? Akik így gondolkodnak és akik ezt mondják, azok nem ismerik az ipar helyzetét, mert ha ismernék, akkor tudnák, hogy az elmúlt négy eszitendő alatt 627 gyár szűnt meg és a 627 gyár megszűnésével 65.000 munkás veszítette el kenyerét. Kérdezem: megvan a lehetősége annak, hogy az a vidéki nyomorgó kisiparos feljöjjön a fővárosba valamelyik gyárba? Hiszen méltóztassék megnézni a fővárosnak azokat a részeit, ahol azelőtt hatalmasan füstölgő kémények állottak, méltóztassék megnézni a Soroksári-utat és a külső Váci-utat; a külső Váci-úton egy évtizeddel ezelőtt hatalmas ipartelepek voltak, egy évtizeddel ezelőtt a külső Váci-úton a munkásságnak még tízezrei dolgoztak, ma pedig ha végigmennek az urak a külső Váci-úton, az egykor hatalmas gyárvároson, akkor az az érzés kell, hogy eltöltse lelküket, hogy egy temető sírkeresztjei között járnak. A gyárak, az egykor hatalmas iparválalatok a Váci-úton eltűntek, üres telkek vannak a helyükön és a hatalmas gépek százait, ezreit ott méltóztatnak látni a gépek temetőjében, A. N. Schlesinger vagy Kohn A. M. óeskavastelepén ott rozsdásodnak azok a gépek, amelyek egykor jólétet jelentettek ebben az országban és a munkások tízezreit foglalkoztatták. Ha ezt tudják és ismerik, akkor azt mondom, hogy könnyelműség a kisiparosságot arra biztatni, hogy gyárba menjen. Külön kell beszélnem azokról a szerencsétlen kisiparosokról, akik nem a városokban, nem törvényhatósági városokban vannak, hanem a falvakban élnek. A falvakban sok-sokezer kisiparos él. Ott van az asztalos, a bognár, a kovács és ott van a hasonló foglalkozású kisiparosok tömege. Kiktől élnek ezek a szerencsétlen falusi kisiparosok? Kiktől él a szabó, a cipész, a csizmadia? A falu népétől, a falu lakosaitól, azoknak készíti el a részükre .szükséges és megrendelt árut. De kérdezem, hogy vájjon megélhet-e, emberhez méltó életet élhet-e ma az a falusi kisiparos? A válasz csak egy lehet rá, hogy nem. Hiszen maga a falu lakossága, mint méltóztattak az imént hallani, Kéthly Anna igen t. képviselőtársam felszólalásából, a falu lakossága is irtóztató nyomorúságban él, a falu lakossága is élet-halálharcot folytat a mindennapi kenyérért. A falu lakossága annyira le van rongyosodva, hogy annak öltözködéséhez kepest a nápolyi koldusok valóságos szalónruhaban járnak. Kérdezem tehát: honnan, miből éljen az a kisiparos? ... Az elmúlt héten a földmívelésügyi mmisz; ter úrhoz egy küldöttséget vezettem, vidéki falvak apró kis emberei jöttek el panaszaikkal. Érdemes volt megnézni őket és szerettem volna, ha a t. túloldali képviselő urak is megnézték volna azt a 11 falusi kisembert, hogy milyen művészies rongyosságba voltak burkolva, folt hátán folt volt a ruhájuk; a csizma már csak mint régi álom tűnik fel ezek előtt az emberek előtt, a csizmát ez a generáció már nem is ismeri, ismeretlen a falu népe előtt, ócska rongyos bakancs van a lábukon, kenderspárgával összekötve. így jönnek fel a faluról a városba abban a hitben és reményben, hogy itt munkát találnak. Hát ezektől az emberektől éljen az a falusi kisiparos? Ezek között a szerencsétlen emberek között, akiknek nincsen betevő falatjuk, élnek ezek a szerencsétlen kisiparosok, akiknek a lelkéből fa27*
