Képviselőházi napló, 1931. XXII. kötet • 1934. május 01. - 1934. május 16.

Ülésnapok - 1931-271

Az országgyűlés képviselőházának 271. István: Azt mondják, hogy majd ezer év múlva!) Ma a magyar munkásság korlátlanul odadobott zsákmánya a kapitalizmusnak a termelés minden területén és — tessék elhinni — a magyar kapitalizmus minden formációja rútul visszaél ezzel a helyzettel. (Úgy van! Úgy van! a szélsőbaloldalon.) Nincs olyan területe a magyar termelésnek, ahol a munkásság ne volna odadobva a korlátlan kizsákmányolásnak, (Farkas István: Legelsősorban a tízezer holdakon, amelyek nem fizetnek adót! Azoknak elengedik!) Munkaalkalmak teremtése szintén olyan módszer volna, amellyel a munkanélküliséget csökkenteni lehetne; ezeket a munkákat azonban egészen leállították és erre nincs pénz. Sok mindenre van pénz a több mint 800 millió pengős költségvetésben, de munkaalkalmak teremtésére, hasznos beruházásokra, közérdekű alkotásokra nincs pénze a kormánynak. Megáll minden, megáll az élet. De még ha volna is esetleg vállalkozó hatóság vagy magántőke, amely építeni akarna, annak a munkáját is megszüntetik és lehetetlenné teszik egyrészt a házadómentesség megszüntetésével. r másrészt azzal, hogy például az Erzsébet-sugarút megépítését és megnyitását a pénzügyminiszter úr a maga expozéjában visszaparancsolta. De más téren sem történik semmi. Maradna a munkanélküliek biztosítása, amelytől azonban borsódzik a kormány háta. (Farkas István: A tízezer holdakat biztosítja!) Meddő kiadásnak minősítik és azt mondta valamelyik képviselőtársunk, hogy szerencséje az országnak, hogy még nem tért át a munkanélküliek pénzbeli támogatására, mert ez felemésztené az ország még megmaradt gazdasági erejét. Mit mond ezzel szemben az egész világot áttekinteni tudó Nemzetközi Munkaügyi Hivatal elnöke erről a kérdésről említett jelentésében? (Olvassa): »A munkanélküliség esetére való biztosítás néptakarékossági intézmény, amennyiben a biztosító intézetek alkal mat adnak egészséges tőkeképződésre.« Ez áll például nálunk az aggkori és rokkantsági biztosításra, amely majdnem egyedül látja el pénzzel az egész magyar közgazdasági életet s állana a munkanélküli segélyezéssel foglalkozó pénztárakra is. Az erre fordított pénz azonban nemcsak ebben a vonatkozásban volna hasznos és gyümölcsöző befektetés, hanem a fogyasztóképesség fejlesztésében is. (Farkas István: Ez a fontos!) Az a munkanélküli munkás vagy hivatalnok, aki megkapná az ő szerény munkanélküli segélyét, nem tezaurálná, nem vinné bankba, sőt Vaduzba sem szaladna vele, hanem itt a magyar életben, a magyar gazdasági élet vérkeringését javítaná azzal a pénzzel és ez a pénz 24 óra alatt visszaáramlanék a magyar közgazdasági életbe. Nem volna itt ezen a téren semmiféle hiány és hiba. Nem tudom honnan veszik az urak azt a bölcsességet, hogy az ilyen címen kiadott öszszegek meddő kiadások. Meg kell állapítanunk egyébként, hogy Európa legtöbb országa — — mondhatnám valamennyi országa — rátért már a munkanélküliek támogatására. Az európai országok túlnyomó része támogatja a munkanélkülieket. Amint ezt ugyancsak a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal jelentése mondja, a munkanélküliség leküzdésére, illetőleg a munkanélküliek biztosítására irányuló nemzetközi határozatokat, a washingtoni III. számú egyezményt a következő országok vezették be. ratifikálták és hajtották végre: Bulgária, Dánia, Észtország, Finnország, Nagyülése 1934 május 3-án, csütörtökön. 149 Britannia, Görögország, India, Japán, Norvégia, Olaszország, Románia, Svédország, Svájc, Argentina, Brazília, Lettország, Hollandia, Ausztria, Lengyelország, Csehszlovákia és Spanyolország. (Farkas István: Csak Magyarország nem!) Csak ez a néhány állam van, amely annyira híjával volt az előrelátásnak, hogy ebbe az ostoba, meddő költségbe beleverte magát szemben az egyedül álló Magyarországgal, amely nem ratifikálta és nem hajtotta végre ezt a washingtoni III. számú egyezményt. T. Képviselőház! Hogy mennyit költenek erre a célra, erre is van néhány adat. A Nemzetközi Munkaügyi Hivatal jelentése szerint Nagy-Britanniában 1924—25-ben már 51 millió fontot, 1931—32-ben pedig 120 millió fontot fordítottak erre a célra. 1924-ben az állam még csak 28%-kal, 3931-ben már 72%-kal táplálta a munkanélküliségi pénztárakat. Németország 1928-ban a helyi hozzájárulások nélkül 1171 millió márkát, 1931-ben 2338 millió márkát költött erre a célra. Franciaország 1931 április 1-étől 1932 augusztus 1-éig 650 millió frankot, Hollandia még csak 5-2 millió forintot, 1931-ben már 24-9 millió forintot költött a munkanélküliek támogatására és a holland állam 32%-kal járult hozz költségekhez. Svájcban 1924-ben 1-6 millió frankot, 1931-ben már 379 millió frankot költöttek erre a célra. Az Amerikai Egyesült Államokból ezidőszerint még nincsenek megfelelő, megbízható adatok, de 1932 szeptemberben néhány szövetséges államban csupán a munkanélküliek gyermekeinek támogatására 50 millió dollárt költöttek. A magyar városok kongresszusa, szintén foglalkozott ezzel a kérdéssel és igen nyomatékosan ajánlotta a kormány figyelmébe a munkanélküliség problémáját. A városok kongreszszusának memoranduma megemlíti, hogy tervezetet készítettek és erről azt mondja, hogy a tervezet a külföldi mozgalommal is részletesebben foglalkozik. Pontos számításokkal igyekszik igazolni azt a hatást, amelyet a 40 órás munkahét bevezetése a magyar munkapiacra, illetőleg a munkanélküliség enyhítésére gyakorolna. Megállapítja ezután a jelentés azt, hogy a 40 órás munkahét bevezetésével a gyáriparban a munkahelyek megszaporodnának 23*1%-kai, a magántisztviselőknél megszaporodnának 21-5%-kai, a bányászoknál 27*5 %~ kal, az építőmunkásoknál 35%-kal, a szállodai, éttermi és kiszolgáló iparnál 50% -kai, a közüzemi munkásoknál 20% -kai, átlagban tehát 25%-kal szaporodnának a munkahelyek. Nem kellene semmi más, csak a 40 órás munkaidő, amely esedékes már és amelyet szükséges is bevezetni, akkor százszor és ezerszer tovább lehetne eljutni ezen a téren, mint amennyire eljutott az a pepecselés, amelyről egyik képviselőtársunk részéről hallottunk beszámolót és egy csomó dicséretet a kormány javára azért, mert lehetővé tette, hogy — horribile dictu — ezer diplomás ifjút helyezzenek el különböíő állásokban. Pedig ez csak azt jelenti, mintha azt mondaná az illető képviselő úr vagy a kormány, hogy a Dunából kimerített egy liter vizet. Ez a tervezet megfelelő időben került a kormány asztalára. Nem tudom, a kormány foglalkozott-e vele vagy sem; én azt hiszem, hogy nem, mert ennek semmi jelét, semmi tünetét nem látjuk. Ha tudott a dologról, ha ismeri a helyzetet, ismeri a viszonyokat és mégis elmulasztja a kötelességét, ez azt bizonyítja, hogy nem törődik a dolgozókkal, nem törődik a munkásokkal,