Képviselőházi napló, 1931. XXII. kötet • 1934. május 01. - 1934. május 16.

Ülésnapok - 1931-271

122 Az országgyűlés képviselőházának 271 alakult ez a csatornázási társulat; megalakult pedig báró Vécsey szatmármcgyei főispán elnöklete alatt, aki megnyitó beszédében többek között a következőkben rögzítette le ezt a nagyfontosságú kérdést (olvassa); »Eljött végre az idő«, — mondván 1840 január 23-án — »hogy a sok tennivaló közül országunk e szép részének érdekében is történjék valami és a jelenkorban anyagi jólétének eszközlésére semmi sem történhetik fontosabb, mint a Duna-Tiszacsatorna megépítése.« Ha szállítási, forgalmi szempont talán — amit ugyan tagadok — nem indokolná a mai nehéz gazdasági viszonyok között ennek a csatornának a kiépítését, de elkerülhetetlen társadalmi szükséggé teszi a mielőbbi megvalósítást az alföldi nagy mezőgazdasági munkanélküliség. Csongrád, Békés, Csanád és Szolnok vármegye déli részén lakik körülbelül 12—14.000 kubikus munkás, akik azelőtt kiszorultak, külföldön helyezkedtek el, most azonban a külföldi intézkedések következtében ott elhelyezkedni nem tudnak, viszont nem tudja őket felvenni a magyar mezőgazdaság sem. Ezek a leglehetetlenebb és legnehezebb helyzetben vannak nyolctíz esztendeje. Tisztelettel kérem a pénzügyminiszter urat és vele egyetértésben a földmívelésügyi miniszter urat, hogy ha egyébért nem is, az alföldi nagy munkanélküliség megszüntetése érdekében ennek a csatornának a megvalósítását vegyék a legközelebbi jövő gondjai sorába, az alföldi problémák elseje legyen a Duna-Tiszaesatorna kiépítése. (Helyeslés a jobboldalon. — Friedrich István: Mennyi pénz kell erre?) Annál is inkább hiszem és remélem ezt, mert tudom, hogy a pénzügyminiszter úr maga is Jász-Nagykun-Szolnok-vármegyei képviselőtársam, aki az alföldi gazdasági, népesedési és munkanélküli viszonyoknak nálamnál sokkal kitűnőbb ismerője és ísry azt hiszem, hogy nála úgy elvi, mint személyi szempontból nyitott kapukat döngetek. (Friedrich István: Csak a pénz kell még hozzá! 200 millió az egész! Mi az a pénzügyminiszter úrnak? Kirázza a kabátja ujjából!) Nem közömbös a Tiszántúl inferioris helyzetének megállapítása tekintetében annak lerögzítése sem, hogy az Alföld, a Tiszántúl már a románok kivonulása után nagy tehertétellel kezdte meg mezőgazdasági működését. A románok által okozott kár 282 millió, román kimutatás szerint. (Friedrich István: Sokkal több! Lemondtunk róla!) Az alföldi gazdáknak a románok által elvitt instrukciókat kellett pótolniok óriási áldozatok árán a mezőgazdasági konjunktúra kezdetén és ezeknek a beruházásoknak költségeit fizetniök kellett a dekonjunktúra idején, avagy ezek az adósságok még ma is fennállnak lényegileg. (Friedrich István: Ügy van!) Ezután következtek a Tisztántúlt 1929-ben és 1930-ban ért óriási fagykárok és aszálykárok. A fagykár az aszálykárral együtt 47 millió pengő volt 1929—30-ban és 1930—31-ben szintén megüti a 27 milliót. Ezek mind olyan tehertételek, amelyekkel a mezőgazdasági árdiszparitásnál, vagy még világosabban, a termelési költségek csökkentésénél minden tekintetben számot kell vetni. Igen röviden kívánom érinteni még az erdősítést, fásítást és az utak kérdését is. Az Alföldön a Széchényi-féle nagy gondolatnak csak az első része és pedig csakis az árlevezetés, a lecsapolás valósult meg és pedig a Széchenyiféle gondolattal teljesen ellentétesen valósult meg, mert nem voltak tekintettel sem azöntözőülése 19 3 U május 3-án, csütörtökön. csatornahálózatok leendő kiépítésére, sem a hajózásra, egyszerűen levezették a vadvizeket, aminek következtében az Alföld egész klímája rendellenesen és szerencsétlenül megváltozott. (Friedrich István: Elszikesedtek a földek!) Karcagon 1887-ben fogtak hozzá a levezető csatornázáshoz. Nagy területek szabadultak fel, Ezeket megszállták a kisgazdák, de két esz tendő múlva ott hagyták, mert teljesen elszikesedett, értéktelen területeket kaptak, amelyek az ármentesítés előtt egyéb mezőgazdasági célokra, nád- és kákatermelés céljaira megfeleltek, azután pedig a mezőgazdaság részére teljesen elveszett területekké váltak. Az erdősítés tekintetében, bár a tiszántúli vármegyék közigazgatása az erdősítési törvény végrehajtása tekintetében mindent a legnagyobb erőmegfeszítéssel foganatosít, mégsem halad olyan tempóban, mint feltétlenül kívánatos volna. Ennek oka abban is keresendő, hogy az alföldi magyarság bizonyos ^ayerzióvaí viseltetik az erdő, a fa iránt. Kívánatos volna, hogy a kultuszminiszter úr őnagyméltósága gondoskodjék arról, hogy a fának:, az erdőnek a fontosságát már az elemi oktatásban belerögzítsék az iskolás gyermekekbe, hogy tudják, lássák azok a felcserepedő kisgazdacsemeték, hogy a fa ugyanolyan értékés, mint a mezőgazdasági mívelésre alkalmas szántóföld. Nem közömbös az alföldi problémák tekintetében az ármentesítő társulatok kérdése sem. A Tiszántúlon összesen 29. a Dunántúlon pedig öszsesen 23 társulat végzi az ármentesítést. Az Alföld és a Tiszántúl az ármentesítési költségeknek 80%-át viseli országos relációban, ezzel szemben a dunai társulatok csak 20%-át. Széchenyi elgondolása a társulatok tekintetében az volt, hogy ezek lehetőleg öblözetek szerint vizföldrajz'i szempontból alkossanak egységet. Négy nagy társulatunknál érvényesülnek is ezek az alapvető elgondolások, azt kell azonban megállapítanom a társulatok kérdésénél, hogy talán azért magasak bizonyos vonatkozásban a társulatok rezsiköltségei, mivel túl elaprózódnak s mivel nem képeznek ármentsítési, VÍZT rajzi egységeket. A tiszai társulatok közül a legnagyobb a Körös—Tisza—Maros ármentesítő társulat 476.000 katasztrális hold árterülettel 254 km töltéssel és 1182 km csatornahálózattal. A tiszai társulatok között a legkisebb a Szolnok—Zagyvarékás—tíjszászi társulat 11.000 kat. hold árterülettel 28 km. töltéssel és 3 km. csatornahálózattal. A 23 dunai ármentesítő társulat közül ötnek egyáltalán nincs gátja és 11nek egyáltalán nincs csatornája. Ebből azt a következtetést kívánom levonni, hogy miként az ország legnagyobb tár sulata a Körös—Tisza—Maros ármentesítő társulatból vonatott össze az 1891. évi LI. törvénycikk imperativ rendelkezése következtében, ennek mintájára, de magasabb vízvédelmi és árvédelmi szempontokból is történjék megfelelő intézkedés a földmívelési kormányzat részéről is, áz apró ármentesítő társulatok nagvobb öblözetek szerinti koncentrálására. (Helyeslés jobbfelől.) Azt hiszem, hogy ekkor ebben a kérdésben megszűnik az az aránytalanság, hogy amíg a tiszai társulatok ármentesítési adó alá eső területeik után kat. holdanként 1*90 pengőt fizetnek országos relációban, addig a dunai társulatok csak 1*09 pengőt. Ez óriási differencia. Ha azt látjuk tehát, hogy a Dunántúllal^ és az egyéb országrészekkel szemben is^ a trianoni adottságoknál fogva milyen nehéz gazdasági és társadalmi helyzetbe került a nagy magyar