Képviselőházi napló, 1931. XXI. kötet • 1934. március 21. - 1934. április 27.

Ülésnapok - 1931-261

Az országgyűlés képviselőházának 261. ülése 193&. évi április 17-én, kedden. 243 irányból fontos kérdéseknek az iskolában való tárgyalását, ha szükségesnek tartjuk a nemzeti tárgyaknak erősebb oktatását, ezzel még egyáltalán nem emeltünk vádat a régi iskola ellen, sőt igen sok esetben a legnagyobb tisztelettel kell meghajolnunk ennek az iskolának működése előtt. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a jellemnevelés kérdése tekintetében itt többen szóvá tették a miniszterelnök úrnak egy magánkörben elhangzott beszédét, amelyet a sajtóban közöltek és hogy az ehhez itt fűzött ellenzéki magyarázatok merőben tévesek és nem helytállók. Teljesen félre méltóztatott magyarázni a miniszterelnök úr intencióit. Nevezetesen beszéltek itt zseniképző középiskoláról. Méltóztassék tudomásulvenni, hogy nem is középiskoláról volt szó, hanem a főiskolát végzett tehetséges emberek felkarolásáról s bizonyos továbbképzéséről, vagyis a Klebelsberg-féle külföldi kollégium gondolatának hazai keretben való továbbfejlesztéséről, helyesbítéséről. (Helyeslés. — Petrovácz Gyula: Eendben van! Tessék jó sajtófőnököt keresni!) Ne méltóztassék attól félni, hogy én egy magyar globus gondolatvilágába találnék tévedni a középiskolánál. Amikor én az indokolásban bíráltam a régi középiskolát s annak osztrák eredetét, szóvátettem — mert a Thunféle Organisations-Entwurf-ban az osztrák gyökér megvan — akkor ebben nem az iskola hazafias szellemét bíráltam, hanem azt, ami a törvény szempontjából elsősorban kell is hogy érdekeljen, a tantervet. Ebben a tantervben éppen azért, mert átvétel, érvényesülnek olyan elemek, amelyekre a magyar műveltségnek kevéssé vagy más irányban van szüksége s viszont a magyar elem. bizonyos nemzeti plusz, r amelyet Kornis Gyula olyan erősen hangsúlyozott s ami tényleg megvan iskoláinkban, az mint többlet jelentkezik és ennélfogva túlterhelést okoz. Az is természetes, hogy az indokolásban példaként elsősorban és főkép azt a tantárgyat vettem fel, amely hozzám legközelebb áll: a történelmet. A történelem oktatásában — azt állítom — felesleges a világtörténelemnek három, álmagyar történelemnek csupán két éven át való tanulása, hanem az egész világtörténeti oktatást olykép képzelem el, — ahogy ez különben a német, francia, angol és olasz példákkal igazolható — hogy a magyar történelmet mint gerincet tanítják négy éven át s a világtörténet ehhez mint szinkronikus háttér csatlakozik. A régi 1924-es tantervben történt utalás, hogy a világtörténetet így tanítsák, a gyakorlatban azonban azt látom, hogy nem így tanítják. Ha a gyermek a világtörténetből adatokat, királyok neveit, évszámokat tanul, azok tisztára elszigetelt adatok maradnak az ő agyában, az Összefüs-eéseket azonban nem látja. Ha ellenben beállítjuk a magyar történeti eseményt a világtörténetbe, akikor megtalálja abban az életet. Ez a tanítás életet visz a történelembe. (Igaz! Ügy van! Helyeslés jobbfelől.) Arra a rendszerre gondolok, amelyet jó magam történeti munkámban, a magyar (középkor történetében már megvalósítani próbáltam, hogy a magyar történéseket ibeleállítom a világtörténés folyamatába. Ez azért is szükséges, nehogy egyenlősítsük magunkat azokkal a kis nemzetekkel, amelyeknél ma igenis világtörténelmet tanítanak elsősorban, mert nincs nemzeti történetük. (Úgy van! Ügy van! a Ház minden oldalán.), mert nincs világtörténeti szerepük. A magyar iskolának tudnia és tanítania kell, hogy Magyarország helyzete a múltban, különösen a középkoriban, egészen a mohácsi vészig körülbelül az volt európai viszonylatban, mint az akkori Franciaországé. Nem volt jelentéktelenebb helyzetben keleten és Közép-Európában a magyar királyság, mint amaz nyugaton, Ez régen meg van állapítva. Tehát.igenis elképzelhető, sőt helyes az olyan oktatás, amely a magyar történetet állítja a központba s annak mint hátterét adja elő a világtörténetet, mint egy egészet, amelybe ez a részfolyamat Ibeilleszkedik. Ilyen érteleimben ibeszéltem én a történeti oktatásról. Lehet, hogy az, amit én az irodalmi és nyelvoktatásról mondok, kihívja a kritikát. De bármennyire haragudni fognak rám némelyek a fiológusok közül, én nem tekintem Öncélnak a középiskolában, hogy a nyelvtanításban az illető nemzet irodalmát és műveltségét teljesen megtanítsák. (Ügy i>an! Helyeslés jobbfelől.) En a nyelvoktatást praktikumnak tekintem a középiskolában. A nyelvoktatás keretében, azt hiszem, a középiskolának is a nyelv elsajátíttatására kell törekednie, • különben semmi értelme sincs annak, hogy három nyelvet tanuljanak gyerekeink. Mert a német és francia nyelv, a német és angol nyelv egymás mellett való tanítása csak túlterhelést okoz, ha azt mind egyforma módszerrel, mondjuk a latin nyelv módszerével az illető műveltség közvetítéséire használjuk. A nyelvoktatás praktikum. Az irodalmi és műveltségi elemeket máshol kell a gyermeknek megkapnia. Nemcsak az angolról és németről, — ha véletlenül ezeket a nyelveket tanítják az iskolában — hanem valamennyi európai nagy nemzet irodalmáról és történelméről^ tájékozódnia kell a magyar történelemmel és a magyar irodalommal kapcsolatban. Helyeslem, amit Krüger Aladár t. képviselőtársam mondott, amikor kifogásolta, hogy csip-csup kis írókról is tanítanak, költeményeiket olvastatják a magyar irodalomban. E helyett és a statisztika, retorika, poétika elavult rendszere helyett sokkal helyesebb lesz, ha a felsőbb osztályokban irodalmat tanítunk, még pedig magyar irodalmat, de megismertetjük egyben a külföldi, a világirodalom legnagyobb termékeit is. (Helyeslés és taps.) Rá méltóztatott mutatni arra, hogy vannak jó műfordítások. Éppen ezekkel lehet a világirodalom ismeretét közölni. Fontos, hogy a gyermek megtudja, hogy a magyar drámairodalom fejlődésében mit jelent az, hogy Arany, Petőfi és Vörösmarty foglalkoztak Shakespeare-rel, lefordították magyarra és ez milyen lendületet adott a magyar drámairodalomnak. Egészen más képet fog kapni az irodalom fejlődéséről, de egyúttal megtalálja azt a képet is. hogy a magyar irodalom milyen helyet foglal el a megfelelő korszak világirodalmában. (Helyeslés.) Nem akarom most már a szót túlságosan szaporítani. A többi tárgyról hasonlóképpen szóltam az indokolásban. Végeredményül csupán azt kívánnám megállapítani, hogy a mi elmúlt ellentéteinket Kornis Gyula t. barátommal a differenciáltság vagy egységesség szempontjából, úgy foglalnám össze, hogy Ő a múltban azon az állásponton volt, hogy az összes műveltségi javakat nem ölelheti fel egy középiskola, tehát differenciálni kell, — szerintem ezeknek a műveltségi javaknak anyagát kell szelektálni s a nemzeti műveltségnek az alapmennyiségét és minőségét mee-határozni. (Kornis Gyula: De így is van differenciálódás az